Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-02-09 / 15. szám
TÉLI ESTÉK 7 Ismeretek-tára. Keveset tudunk . . . Az ég szerelméért, fogják mondani az öreg atyusok, mamusok, hogyan hogy mondhat ilyet, újságíró uram. Hiszen a mai gyerekek is azt csiri- polják: — Mindent tudunk! Hát ha még most is az a baj, hogy keveset tudunk: mi lesz a világból, mikor még mindig többet akarnak tudni a mai emberek. Pedig úgy van. Nyomatékosan és érthetően hangsúlyozom és még egyszer mondom, hogy igen, igen keveset tudunk. Vajmi csekélyke — a mi tudásunk. Vagy hát igy mondom: Sokat tudunk, sokat tud a mai ember, a mai gyermek, amit nem kellene tudni. Ami éppen kárára van. Amiből sem öröme, sem haszna, csak kára, vágyódása, szerencsétlensége leszen. Elsorvasztja. Letöri az élet fájáról. És semmit, vagy csak csekélykét tudnak abból, ami segítené őket. Az élet bölcsességére vezetné. Ami tiszta örömök, áldások forrásává változnék számukra. De szorosabban véve a gyakorlatban, az életben tűnik ki, hogy a sok iskolázás dacára, a rengeteg olvasás nyomán is mily soványak, mily hézagosak a mai emberek ismeretei. Ma azt hiszik, hogy pl. aki sok újságot olvas, rengeteg híreket, botrán}rokat bennük, aki a napi eseményekhez hozzá tud kottvantani, rablóvilágról, törvényszéki tárgyalásokról, még repülőgépekről is fecseg, beszél: az már tudós Az már olvasott ember. Pedig csak tudákos. Csak kotnyeles, kiváncsi ember. Akinek, ha a dolog mélyére kell hatolnia, a kiből a tünemények, a létező tárgyak mibenlétéről, felfogásáról kell számot adni: hallgatnak, mint — a dinnye a fűben. És tovább sompolyognak. * Csak egy pár példát . . . Hány, magát műveltnek tartó ember tudja, hogy voltakép mi a lényege a gőzgép, a vasútnak? Rajta ül, egy egész életen keresztül szaladgál vele. De ha le kell szállnia a gőzgép lényegébe, oda, arra az erőre, arra fizikai tünemény magvára, amit egész, tiszta felfogásnak neveznek, bizony, bizony . , . a vállát fogja vonogatni. Ki ismeri a felhőket ? Ki tudja, melyik a viharfelhő? Miképen képződik? A telefon már közhasználatban van, hányán fognak számot adni arról, hogy hát voltakép, miben is van annak titka? Hány ember gondol arra és világos felfogása nélkül él, hogy mikép kezdődik a hó, meg ajég. Villamos világítással világítanak ma, rohannak az élet utján, de legtöbb ember csak annyit tud róla, hogy a villamosság hajtja. Hogy hát hogyan, mikép, mi a titka: no arról bizony tiszta fogalma száz ember közül kevésnek van. * Ezer és ezer más dolog van még, amiről igen keveset, vagy semmit sem tudunk. Pedig a sok haszontalan pletyka, ujsághazugsá- gok olvasása helyett legtöbben a maguk józan értelme, Ítélete, következtetése alapján is rájöhetnének. De sokan azt mondják: — Hát mikor igy is élhetünk. Nem vesszük észre ezek tudásának szükségességét . . Persze . . . persze . . . Hogy mi szükséges és mi nem, azt éppen akkor szoktuk észre venni, mikor azon csudálkozunk, hogy ezt vagy azt miért nem tudtuk előbb. A tudás a csudálkozással kezdődik. Hányszor kiált fel az ember: — Ha én ezt tudtam volna. Ugy-e, máskép gondolkodnék, Ítélne meg soksok dolgot. Máskép érezne. És különösen máskép akarna és cselekednék. Pedig a cselekedet az élet. Bizony úgy van. Sokat tudnak, a mit nem kellene tudni. És mi keveset tudunk abból, azokból amiből az értelmes, tudatos, összehangzó és okos — erkölcsös akaratú élet — felépül. Mester. A kandallónál. A két Pétör. — EREDETI REGÉNY. — Irta : Bodnár Gáspár. XV. (14) Gyönyörű, nyárfasoros, erdő mellett való utón halad Rét gazda. Élesen sivalkodó fecskék cikáznak a levegőben. Gerlicék gurgulása hallik az erdőből. Fáról-fára szállva röpkedve cseregnek a szarkák. Gyalog megy. így akarja. Egész hozománya, a mit a tengeren túlról magával cepel egy batyu. Akár a vándor batyuja. Könnyen elbírja. Lassan lépeget. Mert érezte, hogy a földből, fákból, virágokból roppant erővel szakad, özönlik az élet lehellete. Minden darab földből. Mint a forró kemencéből ki vett friss kenyérből. És madarak nyelve, galambturbéko- lás, verébcsiripolás, erdő zsongás, patak csevegés, mind mind azt mondották neki: — Te itthon vagy! — Ládd-e, a világon e kívül nincs számodra hely. Már látja falujának tornya-tetejét. Tetejének messze ragyogó aranygömbjét. A gömbön fénylő keresztet. Feléje integetnek. A kis házak tömegéből bontakozik ki a torony is. Aztán maga a falu áll előtte. Tiszaliget. A »Nagy utcá«-ig ér. Nem várja őt senki. Iszen sejteni sem sejtik, hogy ma érkezik. Az első, a legelső emberrel találkozik. Meg sem ismeri. Nagyon elváltozott. Hihetetlen módra lesovány- kodott. Hej az a bánya! Az a föld gyomra. Az a kriptái levegő, az a lelket-teslet ölő munka! Az a kórházi betegség. Hej, pedig egykor, nem is oly régen, piros volt az arcája. És gömbölyű, mint a gránát alma. Most sápadt és fonnyadt. Erő lakozék benne, két izmos karjában, hogy vajas perecként tördözhette volna az acélpatkókat. Most gyengének, göthösnek érezte magát. S főleg, mikor egyszer-egyszer a köhögés előveszi... úgy kong a köhögése, mint mikor koporsóra hull a föld röge. És szép, dús barnahajába is bizony belekötött az — ökörnyál. Ezüst csikók fénylenek feje búbján. így megy, megy, nem tudván visszahajtani elérzékenvülését, mikor a »Nagy utca«-béli köz- kutra téved tekintete.
