Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)

1913-02-02 / 14. szám

TÉLI ESTÉK

3

Vasárnap.

Két nóta.

A gazd’ uram már egész nap morgós, zuzmarás volt, akár a zordon téli idő. A fölöstök nem ízlett. Az ebédben csak úgy finyáskodott, hogy éppen kötekedni valója kerüljön. A vacsoránál már sulykolás alá került nem csak a világ. De annak egyes részei is: a kormány, a főispán, a szolgabiró, a biró, a kis- biró is. Az asszony-feleség is kapott egy-egy zokszót. A pulya megrettent, mint a madárfiók, mikor veszedelmet éreznek.

Mert Irós Mátyás gazd’ uramnak keserű volt nemcsak a lelke. Hanem a kis lábbujától fel. . . egészen a kobakjának a legeslegfelső csucsorodásáig.

A szociális fájdalom, igazságtalanság és a többi ingerlő anyag ömlött szét — az egész testén, lelkén. Minden izmán és inger-életén.

Enyire bizony még sósa vitte, jegyezte meg önfeledten az asszony, legnagyobbik jánya előtt, aki titkolta könnyeit, mig bírta, de aztán kitört, mint a megszorult eső.

Ugyanazért nagy vott az öröm, mikor Irós Mátyás gazd’ uram csaknem szó nélkül fordult be a szobába, ahol — a sejtelem — már jó előre ágyat vetett neki, még a szokásos pipa-dohányát is elhagyta. Mord arculattól fordult bé és úgy aludt el, hogyha a fotográfus lelopta volna mostani arculatát, hát mutogatni lehetett volna a vásárokon, a mozikban, mint a világ legelégedetlenebb emberének arculatát.

Pedig Irós Mátyás gazd’ uram csendes, sőt jámbor ember volt. Még ebben a cudar mai világban is azok közé tartozott, akik azt mondi:

— Hát ’iszen lesz e még rosszabbul is. Meg osztég jobban is.

Hanem egy idő óta mintha kicserélték volna a lelkét. A szivét. Az ábrázatát. Senki se’ tudta a családban, mi történt. Mert a gazda nem mondta. Nem panasskodott jobban. Csak szótlanabb,magánakvalóbb lett. És sokszor hosszabb-rövidebb elmélyedés után nagyot ütött az asztalra és a nádi-bika hangján bömbölte:

— Még muzsikálni való kedve van ám a tér . . . ését nekie.

Ebből és más afféle szálló-bolygó hírből sejtette a család, hogy Irós Mátyás gazd’ uram akkor szokott dühbe gurulni, mikoron még nagy böjtben is hallja, hogy valaki — muzsikáltatja magát.

Hát, mikor az a nap elkövetkezett, az a fölöstök, az az ebéd, meg az a vacsora ... az a vétkezés — az a lefekvés, a mikről fentebb emlékeztünk . . . hát mondom ... a család, a rebegő feleség, a félénk kis galamb-leányka, még a pulya is mind azt gondolták:

— Éd’s apánk megest muzsikát hallott . . .

Ebben a hitben, ebben a feltevésben nyugodtak bele. És feküdtek le ők is. Csak éppen a fiú. az eskolás Laci fiú kérdezte meg lámpa otás utáu, hogy hát:

. . ’des anyám, hát . . ’des apánk mindig ilyen

la, mikor muzsikát hall. Más ember még iáncoln szokott, mikor muzsikálnak.

Az édes most elmosolyodott ezekre a szavakra. És mikor az álom, ez a kegyes angyal szőtte szemei előtt az álom képeit, úgy tűnt fel neki, olyan zsongás halatszott füleibe, mint mikor az ő Matyija, kérő korában neki muzsikáltatott. A muskátlis ablak előtt. Harmatos éjszakán. Csillag milliók rezgő fényénél. Mikor az egész kis város arról beszélt, hogy:

— Ni te mán, az Irósék legénye éjjeli muzsikát adott a Futó leánynak . . .

így álmodott, igy zsongott édesen a Futó leánynak, most már Irósné asszonynak fülébe — szivébe a múlt időknek, a fiatalságnak, a virágfakasztó májusnak muzsikája. Az emléke. Az emlékének holdtölte.

De aztán végkép elkészült az álomnak szövésével ez éjszaka és ő is a mélységes világba, az alvásnak tengerébe hunyt.

Egyszer csak . . . úgy virradat korának első perceikor . . ő is felriad. A nádi-bikának hangja riasztja fel. Az ő haragvó, tomboló, viharos férje- urának hangjaira. A ki ott tombol úgy, amint ágyából kiugrott . . ott toporzékol az ablak előtt. És éktelen, világrázó és menykőcsattanó mondásokat szór ökölbe szorított kezekkel.

— Hallod, a muzsika szól, sziszegte, mert az epétől nem tudta már hangosan mondani.

Az asszony csak most figyel a hajnali életre. Csakugyan muzsika szólott a szobába. Gyönyörű sírása — vigadása hegedűknek. A cimbalom hangja úgy vegyült a hurokba, mint a játékos napsugár a világba.

— A Csapóék ablaka alatt muzsikálnak, szólott félénken a legnagyobbik leány, aki legélénkebben figyelt a muzsika szóra.

— És nektek tetszik, kiáltotta a gazda. Ti gyönyörködtök benne.

— A Piroska nótáját huzatja, ejtette ki a száján megest a leány önfeledten.

— Nóta kell most. Most, mikor ilyen cudar világot élünk, prédikált teljes elkeseredésében a gazda. Nóta kell. Mikor még a levegő is méreg drága. Nóta, muzsika kell nagy böjtben, a szent nagy böjtben.

— Oh fiam, ’szén tudod, hogy az ő kitoszitott farsangjának is meg lesz a nagy böjtje.

— A pennarágónak ? A hivatalnoknak. Mit tudják ezek, hogy földjeinkben nincs szem. Felében, negyedében sincs. Hogy nem lesz kenyér. Hogy ők szórják azt a kevés búzát. Neki nóta kell . . .

És a gazda szinte reszketett fájdalmában, dühében.

Az asszony simogatta a feldühödt embert. Gyengéden, szelíden. És úgy kérlelte, ne bömböljön. Legalább a világ ne tudja, — hogy itt is — muzsika van. Kemény muzsika,.

Aztán még, de csendesebben előkerült az uj adó. A kormány. A választójog. A drágaság. Csakhogy végre is elcsendesedett a gazda. És már ágyába került.

— Hm, hümögte onnan is. A Csapóék leányának nótáját huzatja az a nimpeilér.

— Hiszen avval nem mondtam rosszat, re- begte a leány.