Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-01-26 / 13. szám
TÉLI ESTÉK 3 Az anya letörli titkon hulló könyét, előveszi a »Rózsás kertet, az ő hű imádságos könyvét, reszkető kezekkel nyújtja fiának, a kis honvédnek. — Menj tehát édes fiam, Isten ótalma és anyád áldása kisérjen. Ha majd eljön az idő, hogy szenvedned kell, hogy vigasztalást sehol a világon nem találsz, vedd elő édes anyád imádságos könyvét. A kis honvéd elment . . . Mikor a tüzes paripa rohanva vitte a poros országúton, az anya tekintete hosszasan kiséré, mig végre a távolban veszett el. Az országban pedig nagy dolgok folytak. A hős nemzet küzdött életre-halálra. És lőnek jelenetek, mikre megdöbbent Európa szive s fennakadt a világ tekintete. Itt is, ott is maroknyi magyar csapat mutatja a világnak, mire képes a nemzet, ha bántják szabadságát. * Ámde jöttek a »Világosi« napok. A lelkesedés, a hozott áldozatok, a hősiesség nem bírta tovább az óriási tömeg nyomását. A hős honvéd kettő törte kardját, szügyen szúrta paripáját és ment. Ment. Maga sem tudta hova? merre, mert már a magyarnak nem volt hazája saját hazájában. A kis honvéd is futott. Menekülnie kellett. Borzasztó volt ez a menekülés. Ismeretlen, járatlan utakon keresztül jutott nyugalmasabb helyre, hova üldözőinek tekintete nem juthatott el. A gazdag ifjú nagyon szegény volt. Testi ruháján kívül nem volt egyebe. Bekövetkeztek a szenvedések napjai. Már utolsó fillérét adta oda egy kis meleg ételért. Aztán, hogy mi lesz ? — azt bizony nem tudhatta. Este volt. Nyugalomra hajtá fejét a kunyhóban, hol jó emberek irgalomból szállást adtak számára. Nem tudott elaludni! Mintha egy ismeretlen szellem mindig felrázta volna őt, valahányszor jótékony álom borult szemeire. — Istenem — suttogá halkan — talán édes anyám szelleme ez. És e pillanatban visszaemlékezett a jelenetre, mikor édesanyjától búcsúzott. Majd elővette táskáját. kibontotta és remegve keresett valamit. Imádkozni akart. Oh mily régen nem imádkozott ő. Pedig, hogy szivére kötötte édes anyja. Hogy mondotta : — Fiam, ha majd mindenki elhagy, ha a földön segítségre többé nem számíthatsz, vedd elő édesanyád kedves imádságos könyvét és emlékezzél meg arról, hogy te anyáddal imádkozni szoktál. Most már mindenki elhagyta. — Most már csakugyan eszébe kellett, hogy jussanak édes anyja szavai. Elővette tehát batyujából imádságos könyvét. Kinyitotta. Hát a mint kinyitja, látja, hogy annak minden lapja közé bankó pénz van téve. Összerezzent. Valami olyan érzés ragadta meg szivét, amit se leírni, se elmondani nem lehet. . . . Elvonult a vihar. A számüzöttek haza jöttek, felkeresték a csöndes családi tűzhelyeket, ki örömmel, ki bánattal. A kis honvéd is visszatért. A kastélyt üresen találta. A temetőben uj sirhalom domborult — az ő édes anyjáé. Bodnár Gáspár, Csontos Dömötör bíró uram szentenciái. Már az igaz való, hogy belekell veszni ebbe a politikába. Megcselekedtem, hogy abba az ujságlapba, a mék politikáról ir, hát bele se kuk- kanok. Nem is kukkantani — hetekig. És mi lőtt a vége? Aszmondi a szógabiró ur, hogy hej... hej... — Ezt is csak polityiká- ból teszi. No itt van la! Már kérem ásatosággal itt minálunk még a levegőben, meg a’ ételitalban is politika van. Hej, nem hiába irta legyen a nagy palóc, Mikszáth Írónk hazánkfia, hogy akkor csinált nagy bolondot, mikor avval a ri...gyóval (ne essék botránkozás. hogy kimondjam) megismerkedett. Már mint a politikával. Mer miér’ ? Az is a’... Annál is cudarabb. Kegyetlenebb. Sok »csak azért is* vagyon az világon. De olyan nincs, mint a politika. A tudósok, azt mondi a mi papunk — még ma se’ tudták megmondani, hogy mi hát a politika. No hát én megmondom. — Csak azért is ... ! — Most már antul inkább... csak azért is. Hát igy tesz az is, a ki isméri, már isméri az igazságot, de most már csak azért is ... nem isméri. A háború. Béke vagy háború? Halogatják, csak halogatják ennek a kard élén függő kérdésnek megoldását. Ott tartottunk vele ugyanis, hogy az európai nagyhatalmak végső (ultimátum) jegyzéket küldöttek a törökhöz. A töröknek ebből a jegyzékből meg kellett győződnie arról, hogy a hatalmak a győztes bolgárok, illetőleg a szövetséges balkán nép pártjára állottak. Megérthette, hogy neki, a töröknek nincs más menekvése, mint elfogadni a béke feltételei!, oda adni Drinápolyt és a szigetek sorsát a nagyhatalmakra bízni. Megértette a török, hogy most igazán az ő európai létéről vagy nem létéről van szó, Hiszen még azzal a villogó késsel is megfenyegették a nagyhatalmak a portát, a törököt, hogyha folytatná a háborút . . kölcsönpénzre nem számíthat és elvesztheti Konstantinápolyi is. * Elképzelhető, mi rettenetes állapot, vonaglás kétségbeejtő órák vannak most, a döntő pillanatban a török fővárosban. Ahol a katona-párt, az ifjú-törökök még most is a háborúra izgatnak. Ahol a szultán, a kormány rettenetes kétségek és felelősség súlya alatt nézik reszketve az európai félholdnak lezuhanását. Hiszen Drinápoly szent városa a töröknek. A hős, a nagy szultánok sírja, az ősi templomok vannak ott. Ha ezt feladják — a török nép lelkét tépik meg. Nagy és végzetes elhatározás előtt áll tehát a török. Nem csoda, ha enyhíteni akar a bekövetkező végzet formáján. Ha a felelősséget meg akarja osztani.
