Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-01-26 / 13. szám
2 TÉLI ESTÉK Nem, mert miként a régi régi bábeli zűrzavarnak is vége volt; végének kell lennie a modern bábeli zavarnak is. A szétosztással, a világnézeteknek szétválásával és kialakulásával. Az igazság világosságát sokáig eltakarhatják a sűrű, átláthatlan teliegek, de az igazságnak, a közértelemnek, a fogalmak és és szavak eredeti értelmének vissza kell térniük a maguk rendeltetéséhez. Mester. A tejszállitó edények ellenőrzése. A föld- mivelésügyi miniszter valamennyi törvényhatóságnak rendeletet küldött, amelyben meghagyja, hogy a ragadós állatbetegségek, főleg pedig a ragadós száj- és körömfájás széthurcolásának megakadályozása céljából, de egyéb közegészségi érdekeknél fogva is a tejszállitáshoz használt edényeket, használatbavétel előtt a tejtermelők, kiürítés után, illetőleg visz- szaküldés előtt pedig a tejkereskedők és mindazok az egyének, akik üres tejes edényeket szállítanak, bő vizöblitéssel belül és kívül gondosan megtisztítsák, azoknak állandó tisztántartására kiváló gondot fordítsanak. Ennek elmulasztása kihágást képez, amely 200 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, esetleg megfelelő elzárással lesz büntetve. A miniszter felhívja még a törvényhatóságokat, hogy ennek a rendeletnek pontos foganatosítását mindenkor éberen ellenőrizzék. Közmondá.sok-tára. Akkor becsüli az ember az egészségét, mikor beteg. Be’ jól mondja, be igazán mondja ezt is a példa szó. így fog felsóhajtani, mikor a fenti sorokat olvassa az olvasó, aki már megkóstolta a betegséget. Persze, aki nem kóstolta, nem is tudja annak izét. De aki hetekig, hónapokig, sőt esztendőkig nyögve-jaj- gatva nyomta az ágyat, az csakugyan megérti ennek a közszólásnak jelentőségét. Mert úgy van ám, hogy az egészséges ember ritkán törődik azzal, hogy bizony : — Máskép is fordulhat az ember sora-baja. Miként az ég nem mindig derült: úgy az ember lelkét sem vidítja mindig a szinegészség. Sokszor tőlünk nem függő okokból sújt le a betegség. De hányszor és hányszor úgyszólván beleszaladunk a nyavalyák karjaiba. Nem vigyázunk ételre, italra. Könnyelműen öltözködünk. Eszeveszetten táncol a fiatalság (sokszor a vén embert is ráhajtja a bor) — a következményekkel meg épen nem gondolunk. Hej pedig hány fiatal legényt, hány viruló hajadont vitt már a tánc idő előtt — a térítőre. Munka közben vagy utána sem vagyunk elég óvatosok. Felhevülten iszunk hideg vizet, hideg italt. Minden embernek legdrágább kincse az egészség. Ee azért főleg azoknak kell szerfölött vigyázniok e drága kincsre, kiknek élete nem csak jómaguké, hanem családjuké, a gyermekeké és közjóé. Hányán és hányán kiáltanak fel aztán, mikor látják a család tehetetlenségét, nyomorát, érzik saját bénaságukit, tűrik szenvedésüket: — Csak most tudom, mit ér az egészség ! — Most becsülöm meg már, a mit oly könnyedén elvesztegettem, mikor beteg vagyok. Nem tanácsos tehát az egészséggel játszani sem tréfálni, hanem gondosabban kell arra ügyelni akár vagy«- nukra is. Mert mit ér a vagyon, kincs, méltóság, egéss- ség nélkül ? Vasárnap. A kis honvéd. fca . ... Az országban nagy dolgok folytak. Kibontották a szabadság zászlaját, hogy egy hős nemzet küzdjön hazájáért életre-halálra! És történtek dolgok, miken megdöbbent a tengeren túl lakók szive is és fennakadt a világ tekintete. Magyarországon még a gyermek vére is felpezsdült a hírre, hogy a maroknyi magyar csapat a győzelem utján halad. Kik gyermekek még alig szűntek lenni, mintha csak érezték volna, hogy karjaikra szüksége lesz e hazának, hősi tettekről álmodoztak. Városok és falvakban kis katonák lepték el a téreket, katonásdit játszottak, hogy ha kell, azonnal hősök lehessenek. Az x . . . i kastély udvarán harci sorba állította a falusi fiukat Mándi Jóska is. Délceg és szép volt ez az ifjú, mint a milyen csak a magyar fiú lehet. Szemei szivének lelkesedésétől fénylettek. Feszes dolmány fedte hajlékony derekát, gyönge kezében tartá őseinek erős kardját, aztán úgy tanította a »fiukat« győzni. Édes anyja az árnyas fasor alatt ül. Előtte a »Rózsás kert«, imádságos ajka talán éppen a hazáért esedezik. Könyben ringó szemeit olykor a lelkes kis csapatra veti, majd a messze távolba száll lelke, hogy emlékein merengjen. És nézi napról-napra a kis harcosokat, kiknek vezére az ő egyetlen mindene, szerelme, reménye, gyermeke . . . Egyszer csak jön a nap, mikor végig sir hazánkon a vészkiáltás: — Veszélyben a haza ! Jóskának szemei fénylenek. Kipirult arccal lép édes anyja elé. — Anyám, a jó Isten mind a két kezével áldjon meg, fiad megy, a haza veszélyben van! Az anya ránéz a fiúra : — Fiam, gyermek vagy még, játszál csak tovább . . . tovább. — Anyám — válaszolt a fiú — tizenöt éves korában nem szabad a magyar fiúnak most itthon maradni. Megyek anyám, a te áldásodat viszem magammal, s ifjúságomat ez áldással teszem le a haza oltárára. Az ifjú odaborul a jó édes anya kebelére . . . Bucsuzkodik. — Gyermekem, anyád aggódik, anyád könyei közt marad egyedül. A kastély előtt toporzékol a felnyergelt paripa. Kis gazdájára vár. A fiuk örömrivplgással veszik körül s csak egyet sajnálnak, hogy ők nem követhetik itthonisi vezérüket. A kis honvédet. Jóska ott ül még édesanyja mellett, aki neki búcsú szavait rebegi. — Édes fiam megemlékszel-e a tejó anyádról? — Anyám, a te jóságos arcod vezet utaimon. — Mikor bujdosnod kell majd. Mikor talán mindenki elhagy, megemlékszel-e arról, hogy anyáddal szoktál imádkozni? — Anyám, hiszen te tanítottál Istenben bízni.