Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-01-19 / 12. szám
TÉLI ESTÉK 3 Vasárnap. Szombat. A munkás asszonyok együtt voltak és a piacra vitték nem annyira a pénzüket, mint — a házi bajukat, szerencsétlenségüket, bubánatos panaszaikat. Mindmegannyinak egy volt a boldogtalansága. Egy szerencsétlenség körül forgott a siránkozása, hogy hát: — Az a szombat! — Csak az a szombat ne volna. — A múlt szombaton is, pergett egy asszony nyelve, vasárnap virradóra jött haza az én emberem. És teremtőm, hogy milyen állapotban jött haza. Alig maradt néhány garasa az egy heti bérből. így ment ez a panasz sorba, rendre, akár a fiatalabbja, az öregebbje nyitván beszédre a száját. Csak egy fiatal asszony hallgatott. Pedig olyan szomorú volt a szép fiatal esszony, mintha térítőre vágyakoznék. A szemében mélységes megadás, lemondás beszélte, hogy ő mindazt, a mit hall, amit ezek az asszonyok beszélnek, mind, de mind átéli. De ő nem szól, még nagyobb fájdalmat okozna neki, ha beszélni, szólni kellene. De ha nem kell! Hát minek akkor a beszéd. Avval úgy sem segítHanem most az egyszer ugyancsak körülvették asszonytársai. — Persze, te nem szólsz Tercsi, fordult hozzá olyan jóakaró sajnálkozással az egyik pergőnyelvü munkásáé. — Téged kisegít a szombati mécsesed, gúnyolódott a másik. — Milyen boldog, aki még hisz, vetette oda jóakaratulag a harmadik. Tercsi asszony föl is szisszent. De nem szólott semmit. Most sem szólott. Csak lelke mélyén érezte, hogy ime, most már még ezt az egyetlen boldogságát, ezt az egyetlen megmaradt reménységét is bántják az emberek. * Tercsi asszony ugyanis nagyon vallásos asszony volt. Mikor mint uj asszony férjéhez költözött, magával vitte a bold. Szűz kis szobrocskáját, melyet még nagyanyjától kapott. És azt a kis mécsest, amely szombatonkint a szobor előtt égett. Éppen úgy, mint egyszer otthon, mikor még édes jó anyja élt. A férfi látta, hogy a szobor előtt minden szombaton ott ég a mécses. Nem törődött véle. Talán észre sem vette. Pedig, hogy rövid időn átal kiábrándult a szegény asszony — bizony ez a mécses, ez a kis szobor előtt elszállott imádságok kárpótolták leányos ábrándjaiért és az életbe vetett bizodalmiért. Mikor pedig a bölcsőben már kis gyermek ringott, mikor ölében gőgicsélni kezdett, mikor ez a gyermek az első szavakat ejtette . . itt e szobor mellett találtak a hosszú, magányos, árva téli éjszakákon vigasztalást, oltalmat, ügy hittek az imádság erejében. Úgy bíztak a fájdalmas anya megsegítő vigasztalásában. Mintha csak valami nagyasszony, pártfogó nagyasszony lakott volna házukban. Aki őket nem hagyja el. Aki nem engedi, hogy panaszkodjanak. Hogy a piacra vigyék fájdalmukat. Pedig volt ám okapanaszra. A szombati nap nemcsak ájtatosságof kegyes- séges napot jelentett számukra. A félelem napjait is. A rettegés perceit is. Mert mikor késő este haza jött az ember, akkor tudták, hogy nemcsak a heti kereset jó része vándorolt el, de következtek a rettenetes családi jelenetek. Mint a rettegő kis madár, úgy bujt az a gyerek a szobor mellé ilyenkor. Már nem sirt. Csak rettegett. Csak mozgatta kis száját... de hangot nem adhatott. * Estendet volt. Az apa sokkal korábban jött haza, mint más szombaton. És nem is volt olyan nagy baja, mint más szombaton. — Mi történt, sóhajtott az asszony. A feleletet nyomban megkapta. Az ember, mint egy csendességből egyszerre felriadt vadállat, rohant az asszonyra. Belevágta durva kezeit a felesége fejébe és gyönyörű, dús gesztenye-barna haját marokra fogva — leteperte az asszonyt a földre. — Te voltál az igazgatónál. Te panaszkodtál. A föld alá bújok társaim előtt. Te vagy az oka, hogy heti bérünket ezután csak kedden adják ki. A szegény asszony ámult-bámult. De nem szólott. Néma maradt mint az erős, nagy lelkek szoktak szó nélkül maradni, mikor szenvednek. — Ugy-e hallgatsz ? ordított a férfi. És a kezében levő bottal neki ment a szobornak, mécsesnek, hogy azok darabokban hullottak, pattogtak a földre. Aztán nagy, zuhanó mély csend lett a szobában. Az ember, mintha kitombolta volna magát, megju- hászodott. Mintha bántotta volna, amit tett. Mintha sajnálta volna, amit összezúzott. A hű, a régi szobort. A pislogó mécsest. Hiszen ezek őt nem bántották. Soha se bántották. És akaratlanul is a kis szekrény mellett keresgetett. Mintha kis gyermekét kereste volna. Aki ilyen jelenetek alatt, mint rebegő kis madárka, mindig oda húzódott. Nem találta ott. Meghökkent. És nagy busán, szinte vezekelve nézett körül. Aztán csendes, szinte engesztelő hangon szólott az asszonyhoz: — Hol van Ferike? — A kamarába rejlettem. Az ember arca egyszerre lángba borutt. Majd sápadt, halálsárga lett, mintha a vér mind a szivébe szaladt volna vissza. — Hozd ide nekem Ferikét. Az asszony szó nélkül fordul a szobából. És jön, kezén fogva a kis fiút: jön Ferikével. Mikor az apja meglátja, ölébe kapja. Magasra emeli. Majd leül vele. Térdein hintázta. — Miér’ bántottad azt ... (és a szobor helyére mutatott) azt. Minket az nagyon szeret. — Szeret? No hát majd hoz apuka másat. Nagyobbat, szebbet. Kis angyalkák is lesznek mellette. — Szárnyakkal? — Szárnyakkal. És igy beszélgettek tovább, tovább. Oh mily gyönyörűen szép beszélgetés volt az. Régen nem láttak ilyet se az égből, se itt a földön . . . Ezalatt az asszony terített. Milyen boldogan terített. És szomorú szemei kiderültek, mint az ég, szakadatlan borongós, viharos napok után.
