Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-01-12 / 11. szám
TÉLI ESTÉK 7 életereje... újra körül hímezte az egykori báj. A régi — aranyos napsugár. És ő ? Visszaesett újra leányos könnyelműségébe, könnyelmű ábrándjaiba. Tervezett és szédítő módra bizakodott — jövendőjében. Egy uj életet látott feléje integetni. Bukása nem törte meg. Talán bizony el is kényeztették itt, ebben az őszinte, egyszerű házban. Hiszen ölébe vittek mindent. A kezére adtak, a mit csak kívánt. Úgyszólván levették vállairól az anyaság gondjait. És áruljuk csak él, hogy Julis asszony nem igen bánta, hogy Elvira terveket sző. Hiszen ezt a másik kis Pétört is úgy szerette, akárcsak ő hordozta volna ménében. Mintha Isten küldötte volna az angyallá lett Pétör helyett. Úgy érezte, mintha leikébe betemetett vágyainak szálai szakadtak volna fel. És szive üressége töltődött volna be. Nem is döbbent meg, mikor Elvira egyszer csak kirukkolt tervével. Hogy ő távozik. Uj életet teremt. Jövendőt hoz majd gyermeke számára is... Julis asszony nem biztatta, de nem is vádolta. Szemrehányással sem illette. Mert már önző volt. Sőt titkon-sejtőn azt gondolta, úgy gondolta: — Elmégy... el!? Itt hagyod, itt? Örökre? örökbe! Én sejtem. Én tudom. A kis Pétör a miénk lesz. A másik Pétör. Az első Pétör helyett. Isten akarja, hogy mégis... két Pétör legyen. Az egyik az égben. A másik itt, a földön. Két Pétör ... És mikor lelkében igy beszél... akkor rá-rá- veti felvidult szemeit, édes boldogságos sóvárgással arra a kis fiúra... a másik Péterre. És érzi, tudja, hogy ettől a gyermektől nem fog többé megválni. Nem bir szabadulni. És mintha úgy látná, de igazán úgy látná, hogy ez a másik Pétör is kis kacsóival úgy integet feléje, úgy vágyódnék anyai meleg ölébe, mint az első Pétör. És mintha gőgicselésében azt hallaná, de igazán úgy hallaná: — Én itt maradok. Mert te leszesz anyám. Anyám helyett anyám. Ne engedj ki házadból, ölelő, meleg karodból. Végy szerető kebledre. Én megvigasztallak. Pétör helyett Pétöred leszek. A vén halász is bele látott már Julis asszony lelke kohójába. Nem csóválta az ősz fejét csudál- kozóan. Nem zavarta Julis asszonyt szeges ellenvetésekkel. Sőt már ő is megcsalta önmagát. És úgy húzogatta lelke gondolatainak szálait: — Jobb ha ez a gyermek itt marad. Mer’ hát, hogy való: ez a francia vér, könnyű vér ám. De még milyen könnyű vér / Akkurátusán, mint nálunk la, itthon — az áprilisi időjárás. Ma dalol, holnap sir. Ma bízik, másnap kétségbe esik. Pedig már okulhatott. Tanulhatott. Nem elég. Még mindig nem elég. Hát menjen! Hát keresse a jövendőjét. Talán dicsőséget szerez. Ki tudhatná ezt? Hát olyan rendén való volt az, hogy... Elvira búcsúzik. Megint a nagy világnak megy. — Még a karján se’ úgy fekszik az a gyerök, mint az idevalósi anyának — mondogatta az öreg^ mikor a gyermeket, a Pétört bucsuzásra emelte fel — az anyja. — Most elmegyek, érted megyek, érted élek kis Pétöröm. De fogadom, itt, e szent órában fogadom, hogy visszajövök érted. Dicsősséggel, hírnévvel. Kis fiam, lelkem Péterem ... így ömlengett Elvira. Aztán egy búcsucsók ... kocsi... kendő lobogtatás. És eltűnt a messzeségbe... A bizonytalan jövő ködébe. XI. A faluban pedig Elvira elutazása nyomán megkezdődött a suttogás. Az ős asszony, Pletyka néni útjára indult. A nélkül is sok irigye akadt Julis asszonynak, attul fogva, hogy visszajött a faluba. Mert még mindig fiatal és szép volt ez az asszony. Hej, voltak ám, a kik ezt a bűnét már, leánykorában sem tudták megbocsátani. Hát még most. Mikor látták, hogy csöndes, boldog családi életet él. A csapás, a mi bizony nagyon megviselte a Réth-családot általános részvétet keltett ugyan a községben. De hányán akadtak még is, a kiknek lelkében ott maradt a titkos irigység. Vagy legalább is ilyen gondolatokban, érzésekben, sőt elejtett szavakban is ki-ki ugrott, a miként a szeg — a zsákból: — Nagyon is iramodtak. — Isten huzza vissza a gyeplőt, a mit a kevélység megereszt. De aztán... hogy a gazda az uj világba vándorolt, mintha elcsendesedett volna, még Pletykás mama is. Hanem aztán most! Hanem hogy a francia tündér a Rét gazda házába került. És csaknem álló esztendeig ott is lakott. No most újra repülésre bontogatta Pletykás néni az ő csapkodó, szeszélyes szárnyait. Pedig sem Julis asszony, sem Simon, az öreg halász nem titkolóztak. Nem vitték a szerencsétlen leány sorsát ugyan a piacra. De lelkűk tisztaságának érzetében arra se volt okuk, hogy csiga módjára elrejtőzködjenek. Behúzódjanak. És mégis úgy volt, hogy a Rét házát napról- napra valami titokzatosság, valami különös mende- mondaság vette körül. Hát iszen nincs is ebben a dologban semmi csudálkozni való. Főleg, mikor nyilvánvaló, hogy ezt a titokzatosságot, ezt a mende-mondaságot egy kéz, egy fekete lélek szándékosan éleszti, fújja, hogy egyszer-csak a Julis asszony házát lángokba borítsa. Az az amerikai emberszörny nem aludt ám. És nem nyugodott. Hiszen nyíltan megmondotta : — Úgy is hiába minden. A sarkában leszek. ígéretét be is váltotta. Bár Julisnak közvetlen közelébe most már nem igen férkőzhetett. De távolról sziszegett. Sőt ott a kocsmában, az összejövetelek alkalmával, nem egyszer hangos szavakkal igyekezett Julis asszony tisztességét és becsületét bemocskolni. Hogy hát... — Baj van a Rét gazda háza táján. — Nem érzi az özvegység nehéz kenyerét. Pedig a túlvilágról nem is röpülnek ám feléje — a dollárok. — Hogy módosodik! — Az az idegen kisasszony csak szemfényvesztés... És igy tovább. Oh a pletyka hihetetlen hazugságokból táplálkozik. Mint vannak folyók, melyeknek eredetét, forrását senki se látja, senki se keresi: úgy vannak mendemondák, szétömlő hazugságok, melyeknek eredetére ugyan senki emberfia nem gondol. Sőt segíti, hogy
