Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-08 / 6. szám
TÉLI ESTÉK 7 Érdekes amerikai törvények. Mi, európaiak azt kevésbé tudjuk, hogy odaát élő embertársaink mit tartanak törvénynek. A praktikus emberek a nyivános és a magánélet legkisebb jelenségét is sietnek törvénybe foglalni. Néhány törvényük barátokra találna nálunk is, ámde valamennyi aligha. Az amerikai törvény- alkotó gépezetről egyébként világos képet ád az a néhány javaslat, a mely most várja a pillanatot, hogy felvett törvénynek számítson. Utahban például minden polgárnak nagy pénzbírságot kell fizetni, a ki nem fürdik hetenként legalább egyszerTexasban büntetés sújtja, a ki a telefonon át átkozó- dik vagy gorombaságokat mond. A javithatatlan iszákosok évenként öt dollár külön adót fizetnek. Newyork államban az a javaslat vár törvényerőre, hogy minden automobil tulajdonos és gépvezető tízezer dollárra biztosítsa elgázolandó embertársát. Illinoisban iszákosoknak nem szabad házasodni. Kanasban az agglegény adót készülnek behozni: nőtlen férfiak, a kik 45 évesek elmúllak évenként 25 dollárt fizetnének. Jovában minden újszülöttért 10 dollárt kapnak a szülők. Coloradóban szigorú törvénnyel akarják büntetni a borravaló elfogadást. A hálókocsik ellenőrei kivételek. Ezenkívül kötelezni akarják a szállodákat, hogy a vendégszobákban Legalább 2 és fél méter hosszúak legyenek az ágylepedők. Huszonkilenc állam végül törvényt készül alkotni a kalaptük hosszáról. A kandallónál. A két Pétör.- EREDETI REGÉNY. — Irta : Bodnár Gáspár. VI. (6) Az a »Kaszás«, a melyet mind közönségesen halálnak neveznek a halandók, nem akkor vágja a lélekbe-testbe a legfájóbb sebet, mikor éppen beleakasztja kaszáját. Oh nem! Az ő iromba vágására talán sírunk, A szivünkhöz kapunk. Feljajdu- lunk. Aztán? Mintha elpusztulna minden érzésünk. Akárha elzsibbasztaná, elvenné tudatunkat. Annak a »Kaszás«-nak hegyes tőrét akkor érezzük igazán, mikor megforgatja gyilkos fegyverét a lelkünkben-testünkben. Megforgatja a másik oldalára. Mikor az élők magukra maradnak. Mikor hiányzik az, a ki mindig közöttük volt. Még akkor is, ha rövidebb időre eltávozott. Mikor nem tudjuk elhinni, hogy vissza nem tér többé, a ki — elment. Mikor keresve-keressük, pedig minden hely, minden zug azt feleli nekünk: — Nincs! Oh, milyen üres lett ez a kis fészek, a Rét család tűzhelye. Pedig, mintha egyszer-egyszer látták volna a kis Pétör egészséges rózsás arcát. Mintha hallották volna szavának csevegését. Madár csicsergését. Ezek a látások, ezek a hallások mind... még nagyobb csalódásokat, élesebb fájdalmakat okoztak... A kis ágyat megveti édes anyja minden este. És nincs, a ki belefeküdjön. Nem álmodik már abban az ágyban senki és nem játszik az angyalkákkal a kis Pétör. Az asszonyanyának sóhajtás a lélegzése. Könnyben ringó szemeken keresztül való a látása. A gazda nem leli helyét. Mindig pihenni vágyik és még sem tud egy helyen ülni, maradni. És ha szomszédok jőnek, egy kis derűt, mosolyt hoznak... a vége csak mindig... csak ugyanaz: — A kis Pétör — nincs! Hónapok múlnak. Az idő csendesít, az idő gyógyít is. És az asszony némi megnyugvással látja, hogy az ember is — csendesedik. Sőt dolgozni kezd. Csak egy gondolat ütött szeget a fejébe. Gazd’ uram, Rét... mikor a kis Pétör nyugvóra tért, mindig imádkozni szokott. Azóta sohasem imádkozott. Egyetlen egyszer sem... imádkozott. Sőt mi több egy idő óta, este... kimarad. Gyakrabban kimarad és pityó- kásan érkezik haza. * A hű, a szenvedő asszony szinte megdöbben. ’Iszen ezt sohase cselekedte János. Józanságáról volt ismeretes mindig. Hát figyelni kezdett. Nem csapott lármát. Nem korholta. Nem vitte piacra a buját-baját. Várt. És még gyöngédebb, még figyelmesebb volt. Egyszer aztán nyitjára jött a dolognak. Megtudta anélkül, hogy utána járt volna hol — merre az ördög ? Egy emberre mutattak reá, a kivel Rét gazda úgyszólván napról-napra találkozik, összejő — a falu végén levő — kocsmában. Nagycsontu, barna, még fiatalos férfi ez. Villogó, félemletes szemekkel, sötét, elviselhetlen tekintettel. Mikor először meglátta az asszony ezt az embert : szinte összerázkódott. De még most is hallgatott. Alkalomra várt, hogy beszélhessen. Ez alkalom csakhamar megérkezett. Úgyszólván kínálkozott. Rét újra pityókásan jött haza. Juliska nem szólott mindjárt. Megvárta a reggelt. Mikor aztán látta, hogy az ember józanságának kerékvágásában van: feléje fordult... — Édes jó uram, úgy fáj a szivem, hogy te nem jó társaságba kerültél. — Miféle társaságba ? pattant fel az ember mint a kit nyíl ért. — Annak az Amerikából visszakerült embernek társaságába. — Hát már ezt is besúgták ? — Súgták ? — mondotta az asszony nagy nyugalommal. Hiszen már a verebek is csiripelik. — A szemtelen verebek. Csak csiripeljenek. — Hallod... pattant fel most az asszony. És csípőjére tette kezeit. És odaállott szemtől-szembe... az ura elé. Hallod... Azt hiszed, hogy nem tudom, mire, hova csábit ez az ember. — Ki mondta? Mire csábit? — Az én sejtelmem. Az én szivem, már régen mondogatja. És most már tudom is, hogy te Amerika felé ... — Hát ez olyan nagy dolog, hogy mindjárt a legöregebbik ágyút kelljen elsütni ? Hát nem megy az a’ más világba, a ki Amerikába mén’. Mai nap- ság... a’ mán csak olyan kirándulás. Akár a madáré, mikoron tengeren túlra repül, ügy van a’l Mikoron a madár már nem lel eledelt, fészeknek valót egyik országban, hát elmegyen, elszáll a másikba. — Ember, ember, csóválta a fejét Julis.
