Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-08 / 6. szám
8 TÉLI ESTÉK És egészen közel lebbent férje-urához. És szelíden fogta meg annak a férfinek a kezét, akár mikor leányos álmai közt először fogta meg. És nézett, nézett... nyílegyenest nézett azokba a zavaros szemekbe. A szemén keresztül abba a viharos, zajló lélekbe. És beszélni kezdett neki a régi nyelven, azon az édes, szerelmet, örökhűséget rebegő nyelven... — Hát itt hagynál engem ... az árvát? — No azt nem! Megesküdtél, hogy követni fogod a te uradat. És soha el nem hagyod. Holtáiglan. — Soha! Itthon. Magyarországon — nem hagylak . . . de . . . Rét erre a szóra, erre a de szóra, szinte fel- orditott. — Jösz velem! Jönnöd kell velem! Különben sose’ szerettél . . . Soha! — Mindig. Mindig szerettelek, szólt az asszony. És siró szemeit kötényébe rejtette. — Akkor jössz. Velem jössz ! — Soha! Soha ! Sohasem! Zokogott Julis. — Az asszonynak követni kell férjét; ezt prédikálja a pap, vetette oda Rét meglehetős durcásan. — Kövesselek? A veszedelembe. Kövesselek? Többé nem szólhatott az asszony. Mert e pillanatban lépett be Simon bácsi. Az az öreg, ősz ember, akivel ott az országúton már találkoztunk. Mikor Rét a kékre festett kis koporsót hozta szekerén a városból. És aki azóta közelebb jutott a Rét családi tűzhelyéhez. Az ajtó nyitva maradt, amint érkezőben volt. Hát hallotta a Rét-házaspár beszédét. Hallotta, hallgatta, ha nem is akarta a kitört vihart. Azért csaknem tovább szőtte a beszédet: — No, nem kell mindjárt komolyképen venni a Rét öcsém beszédét, mondotta. Van egy hant ott a temetőben. Az a kis hant nem olyan könnyen engedi ám el az embert, mint gondoljuk. Az a sir megfogja. Itt tartja. Az öreg szinte félve-lopva nézte Rét arcát. Azt hitte, remélette, bizonyosra vette, hogy lecsendesiti hevességét. De csalódott! Rét egy pillanatra összerázkódott. Aztán szinte viharban tört ki: — Az a sir, az a kis hant űz, mondotta csaknem kikelve a maga természetéből. Az a sir kerget. Megyek. Itt megállód, megcsendesedett a felhevült ember, mintha valami megakasztotta volna. De az a sir hoz majd vissza is. Szólott halkan, nagy nyugalommal. Most megyek. Futok innen. De visszajövök . . . Vissza! — Alszunk még erre öcsém, egyet-kettőt ugye ? Rét gazda kezének legyintésével jelezte, hogy — Áthatunk már! ... Az asszony szótlanul, némán bámult férjére. Arcán a megadásnak vonásai látszottak. Bus fejének mozgatásával mutatta, mondotta: — El van végezve. Ezt az embert már semmi és senki sem tartja vissza. Barátnők közt. — Milyen kis szája van Bertának ! — Bizony, igazán valóságos csoda, hogy belefér a nyelve._________________________________________ Akkor ő is úgy adja. — Hogy adja a tojást néni? — Tíz fillér darabja ! — Micsoda ? 1 Elég lesz hat darabért 36 fillér! — Hova gondol, Nagysága, téli időben ez is olcsó! — Pedig a másik sorban úgy adják! — Akkor hát csak tessék ott venni! — Vennék is, de annak az asszonynak már elfogyott. — ügy?! Ha majd az enyém is elfogy, én is olyan olcsón fogom adni! * A jószivü cigány. Meglepte a falu bírája az öreg Kolombár cigányt, midőn az éjjel ellopott ludat nyárson forgatva sütögette. Biró: Mit csinálsz itt More azzal a lopott luddal? Cigány : Dehugy lopott, dehugy lopot biró uram, beleesett a vizsbe segin pára, im sáritgatom tolláit, fázsott szegényke. A szerkesztő telefonja. Zemplén. Köszönjük. Felhasználjuk. — Sárköz. A kiadó nyomdának kell és fog küldeni. Karácsonyi számra ? — Erdély. Bajos. Ilyen korban már siátni kell a még elvégzendőkkel. Pedig még nekem sok Írni valóm van. — Vidéki. Figyelmébe ajánljuk ez értesítést: Népmissiók alkalmával vidéken sokszor okoz nehézséget a missiói emléktárgyak beszerzése. Ezt megkönnyitendő a kalocsai rózsa- füzérkészitő háziipari vállalat a szentmissiók idejére készséggel küld kegytárgyakat bizományba. Az elszámolás utólag történik, előnyös föltételek mellett. A tiszta jövedelemből a Katolikus Sajtóegyesület is részesül. — Tanító. A magyar stílusba való elmélyedés és megérzés kell ahhoz, hogy sok kifejezésnek ősiségét és eredeti forrású zamatát megérthessük. Nem szolgai, németből való fordításokon szerzi meg ezt az érzéket az ember. Még a magyar ember sem. Olvassa csak Tóth Bélának, a magyarság hamisithatlan Írójának, Pázmány és Vas Gerebennek sorában levő stilis- tának legújabban kiadott könyvében s benne ezen sorokat például: >Belemelegedve sorok szántásába«... nos akkor megfogja érteni, mily naivak és mily önteltek, de kicsinyek is azok az önirók, öntudósok és önkritikusok, a kik e kifejezésbe belekapaszkodnak és még- nem röstelkednek vele — előhozakodni. Igen, jól irj^j : ßtpcg&k ^ irigységtől. morvái János könyvnyomdája, szatmáron.
