Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-24 / 4. szám
TÉLI ESTÉK 7 Mikor e sorokat Írjuk, nagy török győzedelem hire járja be a világot. A törökök úgy látszik összeszedték minden erejüket és a bulgárokat elverték. A csataldzsai vonalnál 11 órai rettenetes harc után a török fegyverek győztek. 8600 bolgárt elfogtak. Az újságok azonban tartózkodva Írnak e győzelemről, mert hivatalosan még nincs megerősitve. A bolgár hírek hallgatnak és ez a hallgatás a hir megerősítésére szolgál. Újabb törökgyőzelemről is Írnak. Ez a győzelem azonban — ha meg is történt — a törökön nem segít. Legfeljebb tompít egy kicsit a kemény, irgalmatlan béke feltételeken, miket most már a bolgár diktál. Ö pedig azt diktálja, hogy a török takarodjék ki Európából és Konstantinápoly legyen semleges, nemzetközi város. A harctéren nemcsak az ágyú, a puska, az éhség pusztítanak. Kolera és pestis dühöng főleg a török táborban. A törökök a mi országunkban is hirdetik. hogy kolera-orvost keresnek. A törökök igy, ha minden erejüket is összeszedik, nem tudják magukat többé fenntartani, ügy látszik különben, hogy mindkét fél kölcsönösen kimerült és már emiatt is a harcnak végét kell szakítani. Hiszen a bolgárok is, úgyszólván belemennek a kolera öldöklésébe, ha tovább harcolnak. A mi hadseregünk mozgósításáról még szó nincs. De annál nagyobb csendben és előrelátással visszük keresztül az öreg tanácsot, hogyha békét akarsz, készülj a háborúra. Meglepetést nem fog okozni, ha végre belekényszeritenek az önvédelembe, illetőleg kézen-fekvő érdekeink megvédésébe. _______________________________________________Krónikás, Al kalmas nap. Vőlegény: Vájjon melyik nap legalkalmasabb házasságra “? Férj: A péntek. Ha a házasság rosszul sikerül, legalább a pénteki napot okolhatja az ember. A legújabb divat. Jogász: Majszter uram, csináljon nekem egy pár cipőt a legújabb divat szerint. Majszter: Bocsánat, úgy nem csinálhatok. Jogász : De kérem hát miért nem ? Majszter: Mert a legujjabb divat az, hogy az ilyen uracsok adósok maradnak a cipő árával. A kandallónál. A két Fétör. — EREDETI REGÉNY. — Irta : Bodnár Gáspár. ív. (4) Az uj gazda, már mint Rét János belekóstolt már uj élete sorába’. Életének önállóságába. És meg kell adni, hogy ember is — a gáton ! Az uj gáton. Marokra fogja ám az eke szarvát. Két marokra. Még a harmadikat se kímélné ha egy embernek három marka volna. Szeme nyitva van. És nem hőköl vissza az élet első rándulásaitól, makrancosságától. Fel se veszi, ha szekere elé kő akad. Nagyobbat rándít ilyenkor rajta. ...Vasárnap estendet van. Ott ülnek, férj és feleség az eresz alatt. A széles tornácon. Galambok turbékolnak a dúcban, búcsúzó napsugár aranyozza meg az ablakot. Fejük fölött pedig fecske fészek van. Puha, lágy fészek, apró fecskék csicseregnek benne. — Elvégezted a bírónál azt a dolgot, szól az asszony. — De el ám! — És szerencsésen ? — De még milyen szerencsésen. Az én igazságom győzedelmeskedett. A határt visszaszántja a szomszéd ? — Látod-e, milyen jó az Isten. Hogy segít minket! Hanem az asszony arca, az a rózsás, az a szép tiszta arc, hasonlatos a gránát almához, pillanat alatt elborult. A férfi is megdöbbent, úgy elváltozott az az arc. Mégis erőt vesz magán az asszony és emi- gyen beszél: — Azért nem kellene nekünk a jó Istent megbántani. Mert az Isten nem csak áld. Vér, oh vér is. Mintha az asszony lelkének legközepéből szakadtak, törtek volna ki ezek a szavak. Mintha valami bus sejtelem szabadult volua ki a szivkamarájá- ból, úgy hangzottak ezek a szavak. — Hát ’iszen mi nem bántjuk az Istent, szólott szinte döbbenettel a férfi. Minek verne. Juliska, az asszony feleség most szinte csodálkozással néz az emberre. De a férje tekintetét már nem tudja meglelni. Oda tekintett hát az ereszre, a fecske fészekre. Az anyafecske szárnyalt, érkezett. Csicseregve, vágytól hajtva, sebesen érkezett. A fészekből sárga- csőrü fiók fecskék dugják ki fejecskéjüket. Várják az eledelt. De hogy is meg van rakva az a fészek apró fecskefiókokkal. — Ládd-e János, szól ennek a gyönyörű jelenetnek látására az asszony. De csaknem suttogva. Mintha remegne, hogy valaki más is meghallja. Talán maga a fecske-pár. Ládd-e János, hogy meg van ez a kis fészek rakva fecske-fiókokkal. — Hogy több se’ férne már bele, hagyja helyben a férfi szinte derült gúnyolódással. Juliska meg szinte némaságba esett. Mert most már nézi, figyeli — az urát... Az öreg fecskék már elröpültek, meg vissza tértek, mikor az asszony újra beszélni kezdett: — Ládd-e, édes fiam. Milyen nagyon szeretik azok az öreg fecskék az ő kis fiókjaikat. Pedig hány van! És szeretik mindegyiket, kivétel nélkül. Mily kimondhatlan gondjuk van! És mégis vidáman, jó kedvvel hordják nekik az enni valót. Hányszor szállnak ki a nagy levegő-égbe. És hányszor ezerszer röpülnek vissza, fárasztó nagy utak után. Repülnek kitartással. Büszkén. Szeretettel. Csakhogy felneveljék fiókjaikat. És nem félnek a sok apróságtól. Nem zúgolódnak, hogy őket az Isten olyan bőségesen megáldotta. De nem ám! Az ember sápad, halálra sápad e szóbeszédre. Tekintetével a földbe kapaszkodik, a honnan ha pillanatra felemeli szemét... csak egy villanásig birja a találkozást felesége tekintetével... Nem állja tovább.
