Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-24 / 4. szám
8 TÉLI ESTÉK Juliskának szemei már könnyben ringanak. De folytatja beszédét. — Csak te hangoztatod minduntalan, hogy neked több gyermek nem kell. Hogy ilyen csapástól — mentsen meg az Isten. Csak te nem szereted — a gyermekeket. János megmozdul ülő-helyén. Komoran és megütődve emeli fel földre szegzett szemeit és úgy mormolja: — Én szeretem — a gyermekemet. — Azt az egyet! Azt az egyetlen egyet! És nem többet... És csak egyet... Mindig emelkedettebb hangon, csaknem fuldokló zokogás közt mondotta már e szavakat az asszony. — Mit beszél most erről, morogta kényelmetlenül Rét. — Hát mikor beszéljek, vágta el a szavát Julis... most már nagy, szinte csudás nyugalommal. Sose’ engeded, hogy beszéljek. A lelkembe fojtod. Azért fáj a szivem. Mert még azt sem engeded, hogy erről beszéljek. Könnyektől ázik az én párnám álmatlan, virrasztó éjszákákon. Töviseken alszom. Nehéz lélekkel megyek a templomba is. Mert hálátlanok vagyunk Az Isten szeret minket Nem isméred be? — Nem tagadhatom. — Hát akkor miér’, hogy mégis bé’avatkozunk az ő akaratába ? Miér hogy nem szeretsz úgy, mint mikor még igazán szerettél. Ahogyan az Isten és természet rendölte. Miér’, hogy megejt a kisértés. Megejti lelkünket, testünket? Miér’, hogy megcsaljuk az emberi természet rendességét? Mondd édes uram. Hogy miér’? Az ember hallgatott. Egyetlen szó, a mi elég, a mi sok... nem jön ajkára. Milyen néma est száll le. Milyen néma csendesség van azon az udvaron. A Bodri kutya is alszik. A szellő is milyen lágyan, milyen nesztelenül surran fáról-fára. Virágról-virágra. Akár a lelkek titkos, kiszabadult sóhaja. Végre feláll a gazda. Mer’ halálsápadtsága után a vér arcába vissza-szökik. Homlokán kidagadnak az erek. Az élet duzzadó csatornái. Villogó szemeiben dac, a keménység, az önfejűség tüze ég. Indul. Lépései nehezek, mint bus bikáé. És súlyos, mint a vas buzogány esése. A csűrös kert felé tart. Az is szinte döbbenettel hallja ezeket a lépéseket. De János egyszerre csak megáll. Újra futó, tüzes csillag szalad végig az égen. Hosszú, nyílegyenes irányban. Éppen úgy, mint ott Somogybán... a régi tanyán az erdő szélén. A kis házban. A bucsuzáskor. Az utolsó estén. Hát egyszerre visszafordul. Mintha valaki útját állaná. Visszafordul. És most lassabban, csendesebben lép. Némán, szótlanul, gondolat nélkül tér be tűzhelyére. — Milyen szép gyermek, suttogja, mert oda- hajlott az alvó gyermek arcához. Felemeli takaróját. Megigazítja. Hogy hálálkodik a lelkem. Hát iszen’ azért mosolyog. És gyöngéden megcsókolja azt az egészséges, azt a kövér, puvók gyermeket. A Pétört. A kit úgy szeret. Pétört, az egyetlen egy gyermeket. Pogány sonkák. Elhullt malaczra tett szert a cigány husiét ünnepén s megegyeztek feleségével, hogy ma ők is szentelt sonkát esznek. Vitték szépen a négy kormost kosárban a templom felé. Útközben találkozik velük a kántor. — Hova viszed azt a sonkát, more ? kérdi tőle. — Á keresztvizsre visem, kenyergek, mert pogjíny- ságá ván ! — válaszolt cigány. Sütés közben. Jancsi: De mama egy szótsem beszél sütés közben! Mama : Hát mit beszéljek gyermekem ? Jancsi: Például nem akarsz-e nagy darab lepényt Jancsikám ? ~^7~ éd.eJsezés_ — Hallja, vendéglős ur, valami komisz, mihaszna borpancsolótól vehette ezt a bort! — Kikérem magamnak! Egészen magam készítettem! Melyik jár jól ? Az én Danyi bátyámnak soha sem volt órája, ő anélkül is elálmosodott, mire a bakter elsőt kiálltott. O azt hitte, ekkor van pontban kilenc óra . . . Egyszer meglátoga- tám, s a.z órámat az asztalra tevém. Még a vacsora utáni beszélgetésben valáuk, mikor a bakter kiáltott az ablak alatt. Danyi bátyám felkapja órámat, ez nyolcat mutat. No öcsém — mondá — most már vagy a te órád késik, vagy a bakter siet. A szerkesztő telefonja. Tanító. Éppen most jelent meg Jászberényben, No- votha Andor könyvereskedésében Jósvay Gábor kántortani- tólól e célra igen alkalmas karácsonyi szinjátéka e címen : »Nefelejcsszál a Jézuskának.» Ára 70 fillér. Egyházhatóság jóváhagyta. — Vidéki. Persze, hogy a szatmári püspök. Hát az »A» nem tévedhet ? Ujuj! A többi kérdéseire nem felelhetek. — Politikus. A képmutatás utálatos. A politikában — politikumnak hívják. Az Ön levelében leirt jelenség — mintaszerű, sőt tipikus stréberség. — Olvasókör. Mi nevet is adjanak neki? »Marskiinnen» — legjobb lesz. Falusi tag. Mindent megcselekszünk. Még azt is, hogyha nemcsak félig- meddig, fie egészben világos lesz előttem, hogy a körnek mozdnlhatatlansága és bizonyos köröknek megmozdilhatatlan- sága az én csekély személyemben leli okát: tüstént félreállok. Szóval többet. De aztán jöjjenek, de jöjjenek ám, a kik mozdítani és mozdulni tudnak. Mert . . . mert — én ugratom ki őket. — Szövetkezeti tag. Vágják csak szemébe annak a kereskedőnek, hogy eladni nem megalázóbb és nevetségesebb, mint venni. — Tanító. Szelid nyomorúság is van. Arról a szerencsétlen számológépes testvérünkről már évek óta, mikor meglátogatott, tudtuk, hogy előkészületeket tesz — az agylágyulásfarMÓBVAI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁBON.i
