Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-11-13 / 3. szám
TÉLI ESTÉK 3 ■ ■ VASÁRNAP, bb ■a am ma A két koldus. Két koldus jött ki a kapun. Egyik nehézkes, roskatag — Vizes szemű. Róla lesir A sok kimustrált rongydarab. A konyháknak morzsáiért Mankón tipeg-topog tova, De csak a járdák szélein... Zord pincelyuk az otthona. A másiknak nagy háza van, Szép, fényes cilinderbe’ jár; Otthon fogadja szolgaraj. Meg dallos kanári madár. S lehet, már holnap dobra megy, Mi ma körötte még ragyog ... Nem is sejtik az emberek, Hogy koldusnak ez a nagyobb. Hogy itt most találkoztanak A két levedlett koldusok: A nagyobb koldus gőgösen A rongyosabbnak pénzt dobott. ÚJLAKY JÁNOS. * Juhászok. A szegedi tanyai világnak még mindig a juhász a legeredetibb alakja. Néhány hét előtt becitálták az átokházai tanyáról a kihágási bírósághoz a hetvenhét esztendős Födi Lukács juhászt, a ki boldogabb, hogy több birkát legeltetett a város földjén, i mint a mennyire a fűbért kiváltotta. Az öreg juhász szamárháton tette meg az átokházai kapitányságtól az oda-vissza hetven kilométeres utat. Rámértek négy napot. Bele is nyugodott, csak azt kérte, hogy akkor tegyék lakat mögé, ha már dér jár s a birkát Lehajtják a tanyába. Meg is kapta, a mit kért. Minap ennek a kivesző tipusu juhásznak egy kollegáját állították a kihágási biró elé. Hanem ugyanabba a hivatásba két ilyen ellentétes alakot még nem igen sodort az élet, mint az előbb leirt és — a mostani. Az volt a bűne ennek a juhásznak, hogy leitta magát, összeesett az utcán s a mikor a rendőr bekísérte, szörnyű zenebonát csapott, leszu- rással fenyegette a rendőrt. A külseje igy festett: magas alak, urias vonásokkal, ivástól püffedt arc, szélfútta vörös kéz. pantalló, fénymázos cipő és térdig érő kopottas barna ranglánkabát. A biró kérdéseket intéz a vádlotthoz, előbb azt akarja megtudni, hogy kicsoda. Halad a dolog a szokott mederben, addig a kérdésig, hogy mi a foglalkozása. — Juhász — hangzik az egykedvű felelet. A biró csodálkozó tekintettel méri végig az alakot. Azt hiszi, nem jól hallott. Megismétli a kérdést. — Igen, igen: birkát szoktam őrizni... — Maga juhász. És ebben az urias ruhában ?! Nagyot sóhajt a ranglánkabátos. — Hasztalan csodálkozik a tekintetes ur, úgy van: juhász vagyok: azaz csak voltam. A mig a hideg be nem állott s a bürgét a tanyába nem hajtották, a kecskeméti pusztán terelgettem magam előtt... Most aztán beszorultam a városba; itt levetem a paraszti gúnyát, fölveszem ezt a másikat és kocsiskodom. — Ugy-e, volt már maga jobb sorsban is? — kérdezi a kihágási biró. — Bizony voltam, — sóhajt a szegény ember. Hat gimnáziumot végeztem. Aztán a debreceni gazdasági tanintézetben első évében kitűnő bizonyítványt nyertem. Majd gyakornokoskodtam ... Aztán... Elmélázva elhallgat. — Folytassa, — nógatja a biró. — Aztán megházasodtam. Kétszáz hold földön gazdálkodtam. De beütött a baj. A feleségem elhagyott. Elpusztultam. Vagyonilag, erkölcsileg. Az italnak adtam magamat. Előkelő rokonságom nem akart tudomást venni rólam. Fokról-fokra sülyed- tem. Elpusztítani nem akartam magamat, dologhoz láttam. A züllött ur azonban mindenütt zárt ajtókra talált. Gatyás paraszt lettem, gamós botot kerítettem s beállottam juhásznak olyan tájon, a hol a híremet se hallották, megutáltam a társadalmat. Az úri ruhát csak kényszerűségből öltöm föl. Ha odakünt vagyok a nagy pusztában, semmi bajom, sem magammal, sem a világgal. Idebent a szesz bolond embert csinál belőlem. Beismerem, hogy részeg voltam, botrányt okoztam ... Egy napi elzárásra Ítélték. De a büntetést ki- töltöttnek vették azzal a huszonnégy órával, a mi alatt mámorát kialudta. Ha a palóc utazik. Két palócnak sürgős útja támadt Miskolcról Pestre. A sürgősség folytán kénytelen voltak belenyugodni, hogy a »sebes gőzösön*: utazzanak. Annak rendje-módja szerint megváltván jegyüket, fölszáltak, a legelső gyorsvonatra. Hiába keresték természetesen a. fapados szakaszokat s miután a bőrdivános fülkékbe nem volt bátorságuk beülni, hát inkább a folyosón maradtak. Álldogálá- suk, illetve dülöngélésük folyamán eljutottak a kocsi végén levő vészfék alá. Csakhamar megakadt a szemük a vészfék fölött levő táblácskán s egyikük fön- hangon betüzgette a vészfékre vonatkozó figyelmeztetést. De csak addig jutott el, hogy: a vészfék meghúzása esetén a vonat azonnal megáll. Ekkor kitör belőle a kételkedés : — Hiszi é kend, komám ? — Hát hiszem, mer’ hogy Írva vagyon! — Má’ én nem hiszem! Má’ én megpróbálom! És csakugyau meghúzza a vészféket. A vonat megáll. Jön a vizsgálat. Rögtön megállapítják, hogy a vészféket a palóc húzta meg, aki azonban nem tudván elfogadható okot adni cselekedetének, kénytelen volt súlyosabb következmények terhe alatt harminc koronányi bírságot lefizetni. Ennek megtörténte után helyreállították a vészféket és a vonat megindult. Alig két perc múlva megint csak megáll a vonat, nem kis ijedelmére az utasoknak. Természetesen megint csak a palócok voltak benne ludasok. Most már aztán dühöngve támadtak rájuk a hivatalos emberek. A tettes pokoli nyugalommal végighallgatván a rázúduló éktelen szitkozódást, az elképzelhető legtermészetesebb hangon igy védekezett: — Hát nem meffizettem? Most má’ csak huzigálom ! '
