Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-02-06 / 15. szám
6 TÉLI ESTÉK ■ E6TRÖL MASBÓL. B A fészek. Az egyes madárfajok a fészkes rakáshoz mindig ugyanazt az anyagot használják. A sárgarigó fészkében például mindig találunk lószőrt vagy disznósőrétet. A kacsafajok puha pelyhekkel párnázzák ki fészkök belsejét. A varjú és szarka földet és pázsitot cipel fészkébe. Némely rigófaj a tulajdonképpeni fészekanyagot agyaggal és nedves földdel tölti ki, miáltal a fészek igen súlyos lesz és biztosan megáll a fán. Az éneklő rigó nyállal megnedvesitett fürészporral keni be egyenletesen fészkének belsejét. A fecske is nedves agyagcsomókkal rakja fészkét az eresz alá, az ökörszem puha mohával béleli ki fészkét. Minden madárnak megvan a maga anyaga a fészekrakáshoz és csak szükség esetén tér el a megszokott módtól. Érdekes, hogy a legnagyobb művészettel a legkisebb madarak rakják fészkeiket; az ökörszem, kolibri, a cinege például bámulatos tökéletességet mutat otthona megépítésénél. Valahány fészekre, bukkanunk, mindig jusson eszünkbe hogy egy boldog család jólétét és a magunk ingyenes munkatársainak otthonát dulnók fel, ha bántanónk a kedves állatkákat ❖ A gömbhal. A Nílus vizén áradásokkor nagy csoportokban egy csodálatos halfajta jelenik meg. Az arabok — írja a Berlinben megjelenő »Prometheus« legújabb száma — fahak-nak, vagy fahaka-nak nevezik. A hal testének felülete nyálkás, kivéve a has tájékát, a mely tele van tüskével. A legérdekesebb az a tulajdonsága, hogy levegővel gömbalakura fel tudja magát fújtatni. Rendszerint a többi halak módjára úszik. De ha veszély fenyegeti, felemelkedik a viz színére és tele kezdi magát színi levegővel. A hasa nemsokára úgy felfuvalkodik, hogy nagyságra felülmúlja az egész testet. így aztán a hátsó rész túlsúlyba kerül és az állat könnyen tovasiklik a hullámokon. Közben kimeredeznek a has tüskéi. Ilyen módon védekezik ez a hal az üldözői ellen. Ha már elmúlt a veszedelem, az állat csendes szuszó- kálással eltávolítja a hasából a levegőt és ismét rendes alakot ölt. * Alkirályból — pincér. A szerencse forgandóságáról szomorú tapasztalatot kellett tenni Litaitszen mandarinnak, egyik északi kínai tartomány volt kormányzójának és alkirályának. Litaitszen a legszélsőbb reakcionáriusok közé tartozott és amikor 10 évvel ezelőtt a nemrég elhunyt anyacsászárné buzgó reform- politikát kezdett, ö az újításokat a leghevesebben ellenezte. Az udvari párt erre kibuktatta alkirályi és kormányzói állásából és ö kénytelen volt Kínából menekülni. Vagyonát, mindenét elkobozták, úgy, hogy éppen csak életét sikerült megmentenie. Egy amerikai gőzösön San-Franciscoba utazott, ahol kevés készpénze elfogvtával állás után nézett. Földiéi buzgólkodásának sikerült őt egy előkelő vendéglőbe fópincérnek bejuttatni. A vendégló gazdája és összes személyzete csupa kínai, de vendégei nagyobbára a fehérek társaságából kerültek ki. A volt alkirály csakhamar beletalálta magát uj foglalkozásba és olyan jókedvvel és ambícióval működik uj hatáskörében, mintha mindig csak pincér lett volna. San-Franciscoban mindenki tudja a kínai föpincér inkognitóját és a vendéglőt annál számosabban keresik fel. * Három emberélet. Toronlálban történt, hogy a finánc jókora csomó szüzdohányt talált a kántornál. A vármegyében kitűnő dohánytermő vidékek vannak, kitűnő volt a kántor dohánya is. Csendőrt hívtak, jegyzőkönyvet vettek föl, hamarosan rásózták a szegény emberre a tizenkét korona bírságot is. A kántor nagyon dühös lett, ámbátor igyekezett türtőztetni. De mikor az olyan nehezen megy! — Ezért három embernek kell meghalnia 1 — kiáltott a végén. Erre aztán már nyakon is csípték, vitték a rendőrségre. Közrend elleni kihágás, életveszedelmes fenyegetés. Isten tudja, milyen címen fenyegették. — Ki az a három ember, akit ki akar végezni *? — kérdezték. — Én ? — csodálkozott a kántor. — Maga hát. Hiszen mondta. — Mondani mondtam, de tudja a jó Isten, hogy kik azok1? Szegény ember vagyok, négy koronát kapok egy temetésért, — épen három halottat kell elbucsuztatnom, hogy megkeressem a mostani bírságot. Természetes hogy ennek a három embernek előbb meg kell halnia. na ma mm KÖZEGÉSZSÉG, mi ma mm m b a A dohányzásról. I. A magyar ember, ha megette vacsoráját, rágyújt a pipára s nézi a füstöt, közben meg elgondolkozik az életről, múltról, jövendőről, vagy tudja a jó Isten miről. Ez ellen nem is lehet kifogás. De aki minden percben hol szivarra gyújt, hol papirszivart szí, hol meg pipázik, az nagyon meg fogja érezni ennek káros hatását. Mert a dohányban méreg van. Úgy hívják, hogy nikotin. Aki keveset, mértekkel dohányzik, annak ez a méreg nem árt, de aki minduntalan ezt csinálja, lassankint elveszti étvágyát, köhögős lesz, sőt ha soká folytatja ezt a túlságos dohányzást, még fülbajt is kaphat: meg- siketülhet De a legnagyobb baj mégis a pipázásból következik. Mert a pipás ember — no meg a bagós is — mindig egyoldalon szokta szájában tartani a pipát vagy a bagót. A kemény csutora lassankint felsebzi a szájat és nyelvet, ezt a sebet ingerli a dohányfüst meg a bagó s borzasztó betegség: a rák keletkezik belőle. Ha tehát valaki nem tud leszokni egészen a pipá- zásról, ne szívjon el 3—4 pipa dohánynál többet s pipázás közben változtassa lehető sokszor a pipáját a szájában. A papirszivarban meg a papirfüst ártalmas. Azért még legegészségesebb a bőrszivar, de azt is mértékkel, három szivar tökéletesen elég egy napra. Általában tartsuk magunkat ahhoz, hogy minden jóból megárt a sok, s ha mértékkel dohányzunk, annak ugyan nem valljuk kárát, de ha tulságba megyünk, bizony egészségünkkel fizethetjük meg.
