Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-28 / 5. szám
6 TÉLI ESTÉK VADÁSZ KALAND. Zbv£egrr3CLen.els\xlt ___ Ir ta József királyi herceg. I. József királyi herceg a Vadászlap v legközelebbi számában szeptemberi tapolcsányi cserkészeteiről érdekes költői képeket irt. — Egy hatalmas szarvasbikát üldözött, melyet ugyan nem sikerült lelőnie, de helyette sok kedves képet vitt haza lelkében vadász-olvasói számára. A hosszabb közleményből jelen számunkban közöljük és jövő heti újságunkban folytatjuk és befejezzük ezt a részt: . . . Lassacskán a szép fekvésű völgyön lefelé ballagtam. Egy vagy két hangot hallottam, nem merem biztosan állítani, hogy szarvas bőgése volt, dongó is lehetett. A Blaskovrostyek hosszú gerincén meg-megállva hallgatóztam, az üde növényzet és az estalkony szinpompáin gyönyörködve s a lanyha lég erdei balzsamát élvezve. A kis rétre — mely ősbükkösök és fiatal tölgycserjék közt huzza smaragdos szőnyegét — kiérve leültem. E tájon láttam »őt« (a szarvasbikát) tavaly. Itt bőgött ő 'mindig. Néma csend uralkodik. Csak elhalva jő ide az estharangszó messze-messze távolból. Szelid hullá- mos dombok erdőfödte ormain, a fenyves sötét gyászos pompája közé nevetve vegyül a lenyugvó nap sugaraitól cirógatott juharok és bükkfák ezüst törzse, élénk zöld lombozatával. Fáradtan, a nyári szárazságtól kimerülve, lassan folydogál a máskor oly bővizű kis csermely. Messze lent, a párafödte róna rózsaszínűén megvilágított körvonalait keresve, barangol tekintetem. Gondolatokba merülve, egy ledőlt korhadó bükk roncsain pihenve, várom »őt«. Olyan nyomott ma a természet hangulata, olyan fáradt minden, még a kedves dalosok, az erdő kis madarai is hallgatnak. Gyászosan homályos légben ereszkedik le az éjjel. Már koromsötét van, midőn fölkelek s lassan kocsim felé indulok. Még pihennek; de azért holnap reggel újra itt leszek. Szeptember tizenötödikéig minden reggel, minden este itt kóboroltam, de hiába! Egynéhány jó agancsárt láttam, elég jól is bőgtek, csak az öreg hangját nem hallottam. — Még egyszer megpróbálom ! — Tizenhatodikán reggel négy órakor — fülledt, meleg éjszakán ugyané törzsre ültem le. Nyolc-tiz bika bőgött nem messze tőlem köröskörül. Kitünően bőgtek s mindjárt örömmel tapasztaltam, hogy köztük van »0« is. Irigyen ordítanak mind! \ ilágos, hogy nincs tehén náluk, tehát egy öreg basa miatt irigykednek! Öt óra előtt nem lehet lőni s most alig múlt el négy, alig szürkül még. A déli látóhatárról sötét felhők gyorsan közeledve, mindjobban elfödik az égboltozatot: a helyett, hogy világosodna, mind sötétebb lesz. Mély sóhajként vonul végig a völgyeken a fölkerekedett szellő s meleg lehellete suhogva bujkál az erdők sűrűin keresztül. Elrontja a közelgő vihar? Csak türelem, tán mégis sikerül. Újra halotti csend. A közelgő förgeteg nyomasztó hatása alatt, a tikkadt lég félelmetes mozdulatlansága a a baljóslatú távoli halk moraj miatt, minden elhallgat s a halálos csöndben még a rezgő nyárfa levele is félénken lelapul; feszült várakozás félelmes csendjébe merül minden, csak két száraz levél oldódik el egy galyról s egyik a földre, másik a kalapomra esik, egyet koppanva. A távoli zugás mindjobban hallatszik. A szarvasok elhagyták a bőgést. imitt-amott egyet morogva vonultak biztos rejtekük felé. — — — »e — — e — — e« — — hangzik egyszerre! Ez »ő« s pedig egész közel van hozzám a réten. Távcsövemmel szinte kinézem szemeimet — de hiába! Nem látok semmit. Még egyszer nyög recsegő, mély hangján — éppen előttem. Mintha három árnyat látnék homályosan a réten. Egy villám a messze távolban, a sürü, fekete felhőzet mögött pislog s megvilágítja a tájt! Bizony »0« az ott! Alig harminc lépésre tőlem két tehene mellett legel. Agancsa szélesebb, mint a tehén derékhossza. A villám pillanatnyi fényében a sok vastag, hosszú ág csak úgy káprázik a szememben. Hátha tudnék a következő villámnál lőni? Szürkül is már kissé és puskám csövét látom, igaz, hogy az irány- zékot még nem is sejtem,.. Archoz emelt fegyverrel kisérem, mint vonul a sürüság felé. Kétszer a billentyűre teszem mutatóujjamat. Tán megpróbálom ? Esetleg eltalálom ? ... Ugyan mit, kár volna elrontani! Tiz perc múlva lehet lőni, majd megkapom a bükkösben. Egy vakító villám ezüstözi meg a tájt. de oly fényes, hogy káprázik a szemem s nem látok semmit. »0« egyet nyekkenve visszanéz s belép a sűrűbe. Dübörögve morajlik a dörgés, szűnni nem akarva hömpölyög végig erdőn s égbolton. Zúgva közeleg a vihar. Hallom, mint orgo- názik őserdőm fáin. Mit csináljak ? Pokoli időnk lesz! Köpenyt nem hoztam, kocsimat a Nyitrolinra küldtem, a mi van ide legalább tizenöt kilométer! Sebaj! Tán a zivatarban meg tudom keríteni a keresettet, hiszen tavalyról ismerem fordulóit. A házasság — mondotta a haza bölcse — oly fontos lépés, hogy az ember holta napjáig ‘gondol- kodhatik rajta. TIHACSADÓ Hasznos állat é a sündisznó? A sündisznónak van egy kis hibája is, mert elfogja a vakandot, a békát, a hasznos cickányt, a vadaskertekben a fácánt, más apró madarakat is. Az ősszel lehulló gyümölcstől sem idegenkedik, de mivel csak a lepotyogott gyümölcsből lopkod el egyet-kettőt, kár volna ezért pusztítani, mert mindezen hibái mellett számolnunk kell azzal, hogy éjjelenkint sok patkányt csip fülön, sok egeret fog el s elszántan ássa ki rejtekükből a kártékony állatokat. Vakmerő természetű. Erejét sokszor összeméri a mérges, homoki viperával is s addig nem nyugszik, mig a vipera fejét fel nem falatozta. A mérges kígyó feje nem
