Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-11-28 / 5. szám
TÉLI ESTÉK 3 A KANDALLÓNÁL. Szép ranka. — Eredeti regényünk. — Irta : Bodnár Gáspár. 2 A fúvó hangszerek működni kezdettek. — Táncra leányok, férfiak! És táncra perdülnek. Arankát karjaira veszi egy magas, sugár barna bányász legény. Ezen a vállon egészséges, szabályos magas homloku fő ragyog. Fekete szemeiben a lélek tüze lobog. Arca keménynek látszik. Azt hinné az ember első tekintetre, hogy durva, mint a közönséges kőből kifaragott szoboré. De ha hosszabb ideig vizsgáljuk, vesszük észre, hogy az a kemény tekintet szelíd, ábrándos tekintetté válik, ha a leány kedves arcán, szemén feledkezik. És hogy táncol ? Mennyi gyöngédséggel lejt a leánykával. S ha lelkében a csendes hullámok erősebb lökést kapnak az indulattól: egyszerre száll, mint a vihar. Röpité hölgyét, hogy azt hinnéd, mindjárt a levegőbe szaladnak. Pedig tartja a leányt, mint az árboc a vitorlát, mely a legerősebb orkánnal is dacba kél. A közönség a táncoló párra vetette egész figyelmét. Mintha csak ők voltak volna az egész ünnepség középpontjai — másra ügyet sem vetettek. A strikkelő és kávés néniknek is, akik már régen gonosz nyelvükre vették volna a szép bányász leányt, ha csak egy porszemnyi gyanúst keltett volna viselkedésével: irigykedve nézték — A majom — kezdette a trillát egy ráncos képű banya. — Ha legalább igazán szép lenne, folytatta a másik.- Én nem is értem mit tudnak ebben a paraszt jányban bámulni — adta a szót a harmadik. A festő meg csak nézte ... nézte. Mintha ecsetjének kereste volna az eszméit. Mintha be akarta volna jól vésni a leikébe ennek a párnak a vonásait. Ki tudja, mit gondolt, min tünedezett — a lelke. Az idő haladt. Az est pedig leszállani kezdett, mint mindennap. Az urak, kik ez alkalommal feltűnő nagy számmal vettek részt, már alkoholos bizalmasságba vegyültek a bányászokkal, Főleg a fehérnéppel. A mi festőnk is alig várta, hogy Aranka közelébe férkőzhessen. Végre sikerült. Bemutatta magát. Aranka libácskás fej biccentéssel üdvözölte a festőt, aki nyomban kirukkolt: — Reméllem Aranka, táncolni fog velem egyet. — Hát ha a vőlegényem megengedi, szólott nyílt, bátor őszinteséggel. A festő elámult. Szinte zavarba hozta a leány egyenes megnyilatkozása. E pillanatban ott termett a vőlegény. Magyar Gyuri. — Vőlegényem, szólott a leány, kedves, ezüst csengésű hangján. — Fenyő Arthur festő vagyok. —-■ Örvendek uram. — Arra kérem mennyasszonyát, hogy táncoljon velem egyet. — Meg is teszi. Ugy-e Aranka? — Ha úgy akarja... Egy pillanat és a leány már száll, mint a szellő — a festő karján. A zenészek valami csendes, édes bus keringőt húznak. A táncoló pár is meg- csendesülve lejt körös-körül a tánc téren. Aranka szelíd ábrándos tekintetét egy pillanatra rajt’ felejti táncosán. Ez kapva-kap rajta __ — Aranka, suttogja a leánynak, én magát nagyon szeretem. — Annak csak örülök, ha az emberek szeretnek. Én is szeretem felebarátaimat. A hitem parancsolja. — De én nem csak felebarátja akarok lenni. — Jó emberem ? — Több! Több Aranka. Én magáért oda adnám életemet, vagyonomat, ha az enyém lehetne. — De nem lehetek ám! Hiszen még menyasszony. Még nem esküdött hűséget. Még enyém lehet. — Uram, ne beszéljen igy. Nyomban itt hagyom. — Aranka nagy vagyonom van. Legyen enyém .. a közjegyző előtt átírok mindent magára... A leány mosolygott. A festő meg suttogva folytatta: — Nem okos leány az, aki száraz fára száll, mikor rózsabokorra is szállhatna. — A rózsabokornak sok tövise van. A házasságot meg nem a közjegyzőnél, de az égben kötik. A festő csudás ámulattal hallgatta a leányt és nagyon megbánta, hogy ilyen merész volt. — Legalább engedje meg, hogy1 lefessem. —^ Engem. Nem vagyok én arra érdemes. Egy szegény bányász leány nem érdemes arra. — De én lefestem ... — Tőlem teheti. — Nem fog érte haragudni? — Hát iszen én azt úgy sem akadályozhatom meg. A hegyet is, az erdőt is le lehet festeni. Ki akadályozhatja meg benne. — De ülni fog előttem? — Azt már nem. Semmi árért a világon ... Észre sem vették, hogy egyedül maradtak a tánctéren és a zene elhallgatott. Arankát visszavitte helyére a festő, meghajtotta magát — és lángvörösen sietett — az urak közé. Az urak pedig nagy diadallal, tapssal fogadták s koccintásra emelték poharaikat. A festő pedig leverten, szótlanul hallgatta a tapsokat és alig ivott egy kortyot poharából. — Viktoria! kiáltott egy csupaszképü fiatal ember a festő felé, Viktoria! A festő meg felemelte fejét. — Uraim, mondotta. Aranka nem csak szép, de nemes és előkelő lélek. Néma csend szállott a társaságra. Talán e csenddel akarták jelezni, hogy a festő olyan igazságot mondott, amit ők már úgy is tudnak.
