Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1909-11-21 / 4. szám

TÉLI ESTÉK

3

A KANDALLÓNÁL.

Szép _<í\. ranka.

— Eredeti regényünk. —

Irta :

Bodnár Gáspár.

I.

Felvidéki kedves bánya városba vezetem az olvasót. Köröskörül magasba nyúló hegyek veszik körül ezt a kedves városkát, ü maga úgy ül a gyönyörű völgyben, mint a madár fészkében A házak ugyan a hegyoldaltól kezdve épültek, apró, kis bányász házak. De a város magva a katlanos völgyben fekszik.

Gyönyörű temploma úgy emelkedik ki a város házai közül, mint a király hadseregéből. Egy fejjel magasabb, talán többel is. Aranyos kereszt ragyog a torony tetején. És ha az öreg régi harangja megszólal : édes, mélabus zúgása végig zúgja a hegyeket, völgyeket. Érces hangjára szinte megrezzen a fenyves, virág, fű meghajtják fejüket. Olyan hatalma van szavának.

A hegy oldalaiból friss források vize csurog. Éjjel-nappal folyton-folyvást, kiapadhatlanul. És mindig szép zsongással, kimért, soha sem tévesztett ritmikával.

A bányász leányok ide járnak kora reggel korsójukkal vízért. Itt csevegnek a patakokkal, itt pattognak a természetes humor, jó kedv aranyos szikráival.

Mert bányász nép lakja ezt a kis várost majdnem teljes maga egészében. Van olyan bányász itt, akinek már a dédapja is a bányában töltötte életét. Nehéz, kemény munkával hozva napfényre azt az ércet, aranyat, ezüstöt, amelyből bizony a bányásznak legkevesebb jut.

Általában szegény nép. De annál gazdagabb kedélyében, erényében — és gyarlóságaiban is.

Hirtelen haragra lobbanó nép, de jószivü. Oda adná az utolsó falat kenyerét, ha látja, hogy embertársa szenved. Merész, mint a tengerész s ha a vereskakas a házak tetejére száll és vörös lángjait öl- tögeti: a bányász is viharként száll. Pillanat alatt ott terem a lángok közt és iszonyatos vakmerőséggel száll a veres kakassal viadalra.

Szereti a bort. A pálinkát kevesen isszák. De a borban erejét, jó kedvét, busuló hajlamát, visszatérő reménységét keresi.

Vallásos nép. A sötét bánya, a veszélyek ezer féle neme megtanítják hinni, imádkozni és Istenben bízni. A bányák szája előtt ott találod a feszületet. Ide térdelnek a bányászok mikor leszállanák a föld mélységes mélyébe, mintegy elzárkózva szem és világtól — ki tudja? — talán örökre.

A városka csendjét olykor olykor ünnepségek verik fel.

Sok idegen keresi fel ezt a szép, kedves helyet. Nemcsak magáért a bányákért, de regényes vidékéért is.

...Most is nagy ünnepségre készülnek. Az itt nyaraló vendégek tiszteletére rendezik. A bányamunkások szünnapot kaptak. Ott hullámzanak a

nagy utcán. Már megszólal a bányászok fuvóhang szere és jelzi, hogy ma ünnep nap leszen.

A délutáni órákban özönlik a nép a mulatság színhelyére. A közeli erdőben egy gyönyörű tisztáson tartják meg a mulatságot.

A bányász leányok csoportokba verődve haladnak az erdő felé. Egyszerű, keresetlen ruhájukban is festői képet mutatnak.

Nagy népáradat hullámzik már az erdőben.

Az urak is össze gyűltek és gyönyörkedve nézik a körben sétáló fiatalságot.

Egy fiatal ur, ismert festőművész ugyancsak keres valakit a leányok csoportjában. Nem találja meg tekintetével, akit keres. Oda szól tehát a főkapitánynak.

— Kapitány ur, vájjon itt van-e a messze földön hires bányász leány ?

— Aranka ?

— Igen, talán úgy hívják.

— Csak türelem azonnal megláthassa.

Kevés idő múltán súgja a kapitány.

— Ott van. Ott áll egy bányász legénnyel a közeli gesztenye fa árnyában.

Aranka csakugyan ott beszélgetett — egy legénnyel.

A festő lába gyökeret vert. Sokszor hallotta, hogy ez a szép bányász leány tüneményes tündére a városkának. Férfi és asszonyi összejövetelek alkalmával vette észre, hogy szó esik róla. Szépségéről, erényeiről, tüneményes megjelenéséről.

Az asszonyok nem ritkán kaptak a férfiak arcába

— Talán bizony az Aranka szép szemébe nézett...

— Talán bizony az Aranka korsójából ivott, hogy ilyen jó kedve van.

Az úri leányok irigykedve beszéltek a bányász leány felfújt szépségéről. Az erdők, a források tündérének nevezték. Persze gúnyosan, diabolikusan. Beszélik, hogy egy nagy parté is felbomlott az Aranka szép szeme miatt.

Hát nem hiába vágyódott a festőművész arra, hogy végre valahára szemtől-szembe lássa azt a hires bányász leányt. Az erdők és források tündérét. Akiről messze földön beszélnek. A kiért rajong az úri fiatalság. A kiért sokat kell hallgatnia a feleségétől még annak is, aki az élet harmadik mesgyé- jét járdalja... Akiről hallott az idegen is már mikor ide érkezik. És első kérdése nem az, hol, merre vannak a bányák? Hanem az:

— Mikor és hol láthatjuk meg tündér Arankát ?

De hogy tündér Aranka valójában ilyen tündér, ilyen megbűvölő, ilyen tüneményesen ragyogó — igazán nem hitte.

Pedig Aranka nem volt festői szépség. Szép volt, mint a természet vad virága, a maga himporá- val, üdeségével és frisseségével. Mert üde és friss volt a leány, mint a hajnalban kinyitott virág. A teste csupa élet, plasztikusan eleven. Arca fakadó rózsabimbó. Gesztenye barna haj, nefelejts ábrándos szem, szelíd gyermekies tekintettel. Lelkében az ébredő tavasz rejtélyes zsongása, hangja pedig csengett, mint az ezüst...

Hiszen még úgyszólván alig lépett ki a gyér-