Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-11-01 / 5. szám
2 TÁROGATÓ — Persze, persze, természetes, hogy nem akarunk háborút, hogy békét akarunk. De azért az helytelen beszéd, hogy ne katonáskodjunk, ne fegyverkezzünk. Mert a békét meg kell védeni az imperialisták ... (LásdiSzabad Nép) S ennek okáért aki pacifista elveket hangoztat, az áruló, imperialista ügynök... (Lásd: Szabad Nép) Hát persze erre nincs több hozzászóló. A békét csak a hatóságilag engedélyezett, üres szavakkal szabad hangoztatni; mihelyt részletezzük a valódi értelmét, nyomban megbüntetnek érte. Ezért akinek nincs jó emlékezőtehetsége, inkább hallgasson. Hallgatunk is. Akkor a tömbmegbizott biztatja a lakókat, hogy legalább a helyi panaszokat sorolják fel, az előadó elvtárs majd közvetiti illetékes helyre. Egy hatgyermekes asszony meg is szólal: — Kérjük, hogy adjanak burgonya jegyet. Mert minden sorbaállónak két kilót adnak s a magányos asszonynak az négy étkezésre elég s én meg mire megyek vele 8 embernek? S azért is 3-4 óra hosszat álljak s a gyerekek addig magukra hagyva. Adjanak jegyet! S akkor talán nem is kellene sorba állni. Erre hangos kórus bátorodik neki: — És hagymát! — És paprikát! Még egy paprikás krumplit se lehessen enni! — Egy 3 és 1 éves gyerekem van. Azoknak cukor kell. Adjanak cukrot. Hova lett a cukor? — Nekem nincs időm sorba állni. Adjanak jegyet, ha nincs elég ennivaló. A dolgozó ember ne egyék? Valóságos lárma kerekedik. Az előadó szót kér. — Élismerjük, hogy néha nincs vaj... — Néha? — Ki beszél vajról? Volt vaj is valaha? — Krumplit meg hagymát adjanak, az is jó lesz. Az előadó nyel egyet. — Azért van áruhiány, — magyarázza —, mert tulnagy a vásárlóerő. Mindenki meg tud vásárolni mindent s nem vagyunk képesek annyit termelni, hogy el ne kapkodnák. Az a megoldás, hogy emeljük a termelést, dolgozzunk többet s gyorsabban ... (L. Szabad Nép) — Aki jobban keres, az erősebben paprikáz? — kérdi mellettem egy csöndes hang, hangosabban nem meri. Én valaha úgy tanultam — no persze abban az átkozott liberális világban — hogy ahol nagyobb a kinálat, ott bőség van s ahol a kereslet nagyobb, ott szükség. Olyan országban meg, ahol a pénzérték csak fikció, mint nálunk s külföldön nem fizetési eszköz:csak szavakkal való játék ez a hivatalos védekezés. De volt az előadónak egyéb is a tarsolyában: — Igen, a dolgozók nem érnek ra sorbaállni, csak a dologtalanok, a reakciósok. Ezek összevásárárolják az árut s otthon felhalmozzák, azért nem jut a dolgozóknak. Küzdj ünk hát a benső ellenség ellen, leplezzük le... (1. Szabad Nép) Hm — gondolom magamban — hát ennyi benső ellenség van, hogy az ország egész termését fel tudják vásárolni? Hisz csak az állam árusít ma már burgonyát s az elárusítóhelyek minden sorbaállónak csak két kilót adnak, hagymát meg négy darabot — több százezerre kell hát hogy rúgjon az a felvásárló benső ellenség — honnan volt hát akkor a kormánynak 95% többsége a választásokon? S a vajat, a friss húst nem lehet felhalmozni. Aztán gondolom: honnan van a reakciósoknak annyi pénzük, mikor hiszen minden termelő eszközt elvettek a magánosoktól s a kormány szava szerint “semmi hatalmi eszközt a kezükben nem hagytak”. E vaskos ellenmondásokat ők is érzik, azért szedik elő végső érvül a coloradobogarakat, amiket “amerikai repülőgépekről dobtak le”. Hus-kukacokat még nem fogtak rájuk, mondjuk: egy repülőgép-rakomány döglegyet. További megválaszolhatatlan panaszoktól tartva, az előadó fölemelte a hangját s rádőrgött a jobboldali szociáldemokratákra, mint akik panaszaikkal terjesztik az elégületlenséget. Nem komiszságból csinálta szegény, de ő kerülhetett leginkább pácba, ha ez a téma folytatódik. Torkukra is forrasztotta hát a krumplit, vagyis a krumplihiányt. Egyéb panaszok iránt érdeklődött. Kültelken lakom, amit nemrég csatoltak Nagy-Budapesthez, ömlengő frázisok kíséretében, a népi demokrácia vívmányaként ünnepelve e tényt, amit az át-
