Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-10-01 / 4. szám
2 TÁROGATÓ A filozófus tó ge. Kora őszi nagyvárosi történet. A Természettel függ össze, mert a szegény embert nemcsak a Társaság nem fogadja be, hanem — ha történetesen a szellem embere — mások se látják szívesen. Hogyis látnák szívesen, mikor neki — hűen a sokratesi követelményhez — csak némi anyagi segítségre volna szüksége, amelyért persze anyagi viszonzást nem tud adni s amit tudna adni, az ebben az anyagias gondolkozásu világban nem kell. Ezért kénytelen a Természethez fordulni, amely bőkezű, amig bőkezű tud lenni, és — ami fő! mindent ingyen ad és semmi ellenszolgálatot nem kíván. A Természet ad virágot, ad gyümölcsöt, adja a felhők szeszélyes csoportulásainak a szépségét, ad friss levegőt s ad szállást, amig a szállását el lehet fogadni. A mi emberünk akkor, amikor a története kezdődik, szállást kért a nagyváros parkjától. Nappalit és éjjelit egyaránt. Nappal a világnézetét közölte azokkal, akik pihenni mentek a parkba s bizonyítékul elővette a Bibliáját, amelyet egy-két könyvvel együtt kosárban hordott magával. Éjjel a fűbe feküdt le, mert a fü kényelmesebb, mint a pad s azonfelül a fűben talán nem látja meg az embert a rendőr s nem prédikálhat neki s nem viheti be a Salvation Army gyűjtőhelyére. A fü tehát kényelmet és biztonságot jelent s azonfelül a csillagos eget is látni lehet onnan, mig a keskeny pádon oldalt kellene feküdni. A mi emberünk egy nap korábban feküdt le a fűre, mert erre különös oka volt: betegnek érezte magát. A nap még nem nyugodott le egészen s egy vállalkozó szellemű amateur fotográfus le is fotografálta a korán lepihent peripatetikus vitatkozót. A könyves kosarát és kalapját maga mellé tette, a szemét lehunyta és feküdt... Az emberek lassan hazaszállingóztak, a park teljesen kiürült, csak a mi emberünk feküdt tovább szótlanul a fűben. A rendőr csak reggel bukkant rá s azonnal rámordult, hogy keljen fel. De választ nem kapott, mire hangosabban parancsolt rá, hogy keljen fel. A fekvő ember rá se hederitett. Mivel a törvény törvény s a törvénynek engedelmeskedni kell és a rendőr azért van, hogy a törvénynek érvényt szerezzen, a rendőr el is határozta, hogy a törvénynek — ha már a szavával nem tud — a csizmájával szerez érvényt: belerúgott tehát a törvényt nem tisztelő alvó emberbe. Erre már jött válasz: a fekvő ember fájdalmasan felhördült. A rendőr észbe kapott s értesítette a mentőket, akik a filozófussal és a bibliás kosarával behajtottak a kórházba. De mire odaértek, a filozófus meghalt. A nevét megtudták, de lakása, barátja, pénze — egy pár centen kívül — nem volt. Mindene a kosarában volt s ez a minden a Bibliából s egy-két könyvből állt. A fényképe megmaradt: középkorú, szegényesen, de tisztességesen öltözött jó arcú ember volt, bár az arcára a fájdalom komorságot rajzolt. Egy meggyőződés hordozója s a meggyőződésének a terjesztője volt tekintet nélkül arra, hogy másnap lesz-e mit ennie s lesz-e födél, amely alá az eső elől be tud húzódni. Egy napig beszéd tárgya lett azok közt, akik a parkban az üdülésük idején találkoztak vele, aztan elfelejtették, amint elfelejtik a verebet, amely a szemük láttára holtan zuhan le a háztető széléről... * Most halt meg egy nagy ország miniszterelnöke. A miniszterelnök beteg volt s a legjobb orvosok iparkodtak meggyógyítani s hivatásukban elsőrendű ápolónők a fájdalmait enyhíteni. De se az orvosok tudása, se az újabb csudaszerek hatása, se az ápolónők gondoskodása nem tudta az életét meghosszabbítani. A miniszterelnök meghalt. Az egész világ kifejezte a hivatalos tiszteletét és hivatalos részvétét. A holttestét a magánlakásából az állami miniszterelnökségi palotába vitték, ahol napokon át látogatták a kormány, a diplomácia és a Társaság és a Vagyon képviselői, amint az nekik elő van ira. Aztán egy másik városba szállították s a kíváncsiskodók százai és ezrei figyelték, hogy hogyan viszik utolsó útjára: az előkelők temetőjében levő családi mauzóleumba. A pap dicshimnuszt prédikált, a búcsúztatók dicshimnuszokat szavaltak s minden jelenlevő elmondta, hogy minden milyen nagyszerű volt. De egy másik szegény ember, aki látta mindakét véget, azt kérdezte magától,
