Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-07-01 / 1-2. szám
TÁROGATÓ 11 A harmadik csoport se nem halászik, se le nem telepszik, hanem az országúton él és hajt annyi mérföldet, amennyit csak tud. El is megy hetedhét országba s ha csak 250 mérföldet tett meg naponta, nem sokat utazott a saját bevallása szerint. Mert ők sok mérföldnyi utat akarnak megtenni, mert sokat akarnak látni s ezért nincs idejük se halászni, se fotografálni s még az ebédjüket és a vacsorájukat is csak úgy kultyafuttában kapják be valahol az országút mentén. Persze ezek semmit se látnak és semmi maradandót nem hoznak haza a lelkűkben, csak azt, hogy 3964 mérföldet tettek meg, pedig csak két heti vakációjuk volt. Ne kárhoztassuk őket; ők hajtani szeretnek s a vakációjukban ezt csinálták. Alig várják, hogy hazaérjenek és kipihenhessék magukat... Van aztán egy negyedik tipusu ember is, aki szintén elindul valamilyen irányban, de célt nem tűz maga elé. A cél feladatot jelent s minek tűzzünk magunk elé feladatokat, mikor pihenni akarunk? Elindulunk tehát, de eszünk ágában sincs valameddig is eljutni. Ezt azért sem tehetjük meg, mert útközben sok a csábitás smia csábításoknak engedünk. Igenis engedünk, mert pont azért jöttünk ki a városból a szabadba, hogy engedjünk. Az autó (amely a barátunké, aki türelmes velünk szemben) vigan halad az országúton, de egyszerre csak megállítjuk, mert egy szép vagy ritka növényen akadt meg a tekintetünk s azt vagy leszakítjuk a vízzel ellátott aluminium vázánkba vagy lefotografáljuk. Ecélból ki kell szánnunk az autóból és visszafelé gyalogolnunk, de mi nem sietünk, mert egyrészt meleg van, másrészt — vakációzunk. És ez állandóan megismétlődik, mert a szabadban annyi szépségre és érdekességre bukkanunk, hogy nem tudunk nekik ellenállni. így persze nem valami messze jutunk, de estefelé valami födél alá csak eljutunk s ott az asztalra teszszük a vázánkat, amely egészen megtelt virágokkal, megbámuljuk őket, elgyönyörködünk bennük, beírjuk a napi élményeinket a naplónkba s aztán kifáradva lefekszünk és annyit alszunk, amennyi jólesik. Hogy másnap mi lesz? Hát azt csak a jó Isten tudja. Ha a hely szép, mert sok virág és kevés ember van arrafelé, akkor maradunk s vagy gyalogosan csavargunk vagy kirándulásokat csinálunk. Ha a civilizáció már ránehezedett vagy az eső úgy szakad, hogy egésznap nem fog megállni, akkor tovább megyünk. Az autóban nem esik s az autó nagyon alkalmas arra, hogy az esőből kivezessen bennünket. A másik nap éppen olyan lefolyású, mint az első volt s éppen azért igazi változást jelent. Hogyne jelentene változást, mikor uj virágokat, másféléket gyűjtöttünk s más tájképfelvételeket csináltunk? Csak annak a másnapja ugyanaz, aki mindenáron mindig másutt akar lenni, mert az csak hajt és gazolint fogyaszt és semmi egyéb élményt nem kap. Én csak virágot, rovart és egyéb természeti szépséget akarok, tehát ugyanazt akarom mindig, de ez az ugyanaz kimeríthetetlen változatosságu és megunhatatlan. És ami főiengedem, hogy a benyomásaim beszivárogjanak a lelkembe s ott a már meglevőkkal összebarátkozzanak. így megmaradnak s engem belülről melegítenek s lelkileg táplálnak. Az “idő vasfoga” (amint a fűzfapoéták mondják) mindnyájunkba beleharap és mindnyájunkon foltokat hagy. Én velem is igy történik, én se vagyok kivétel. De a nyári vakáció ezeket a foltokat valahogy behegeszti és eltünteti. A személyünkön ért sérelmeket elfeledteti velünk az, mikor a patak partján üldögélünk s elnézzük a szitakötők játékát s hallgatjuk az öreg béka kontrafagót hangú vartyogását. Valami történt ő körülötte, amihez nekünk nincs elég meglátásunk s az öreg arra vonatkozólag nyilvánítja időnként a véleményét. Hát mi ezt ugyan nem értjük, de nem is bánjuk, csak továbbülünk, mert a csend isteni körülöttünk s jólesik a lelkűnknek. De még ez se tart sokáig, mert ime valahonnan egy daru lépkedett elő méltóságteljes lassúsággal (az öreg béka elhallgatott és eltűnt) s mi ösztönszerüleg a fénykezőgépünk után nyúlunk. De azt a daru meglátta s nagy suhogással elszárnyalt. Várjuk, hogy a béka újra megszólaljon, de annak a mai napra — úgy látszik — elment ahhoz a kedve. Erre lassan mi is felszedelőzködünk, de előbb összeszedjük a közelünkben levő margarétákat. A kardinális virágot nem bántjuk, meghagyjuk a kis kolibrinek, amely eddig is ott lebegett fölötte. Vi
