Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1950-12-01 / 6. szám

TAROGATO

7

no, hisz ami azt illeti, a sok gyerek sok gond. Olyan helyen kisebb harapás jut a kenyérből. De ha nincs gyerek, megette az egészet a bikkmakk. Nincs öröm a háznál.

Valaki azt tanácsolta, menjenek az árvaház-igazgatóhoz.

— Olyan gyerek kéne nekünk, — mondta az ember az igazgatónak — akit nem keresnek többet sohse, amig él. Mer örökbe vesszük. Övé lesz az a csip-csup fődecske.

— Ez olyan, — bólogattot az igazgató, mint a barnuló hársfa őszidőn. — Éppen olyan, mint amilyen maguknak kell. Ezt nem keresi senki többet, amig él.

Szép, szőke kis fiú tekintett rájuk nagy, bánatos szemekkel. Haja aranyos csigákban omló. Szája, mint a ropogós cseresznye. A fény belángolt az ablakon s a gyerek ragyogott, csillogott a naptüzben. S az asszony szivében nagy, olvadó meleg bizsergett szét.

— Kisbogaram, — hasadt ki a száján az ellágyult szó s magához kapta a gyönyörű gyermeket.

— Oszt miképp maradt árva? — kérdezte az ura.

— Az apja a harctéren esett el. Az anyját meg a bomba ölte meg. Ráhajolt a gyerekére s a kicsi életben maradt. Az anyját agyonvágta a vakolat. Még valameddig szomorú marad szegényke. Sok mindenen átment. Nem csoda. De az orvos azt mondja, nincs semmi baja.

Megnyugodtak és elhozták a gyereket. Szerették, babusgatták. Hordták neki a városból a játékot, meg a képeskönyvet.

— No, játssz vele, te kis bogár, — biztatgatták.

De a gyermek csak ült-ült magábasüppedve, megdöbbentő hallgatagsága már szinte makacsság-számba ment s az embert már szinte felbőszitette. Mért nem mosolyodik el soha? Mért nem játszik? Mi baja? Hiszen szeretik. A Göncölszekeret is lehoznák neki, hogy azzal gurigázzék.

Mostanában pedig az emberrel már nem lehetett birni. Ő visszaviszi. Neki nem kell.

— Ó édes Istenkém, — fohászkodott fel az asszony s aszott mellére csukta a kezét, — ódódjon fel a nyelve a kis bogárkámnak, ha már a mi ótalmunk alá

került szegénykém.

Még sokáig elnézett egy csillagot, amely két fehér ág között reszketett, de olyan erősen, mintha a hidegtől a foga vacogott volna. Aztán elaludt.

Zuzos, dermedt reggelre virradtak, rózsaszín-bársony ködökből bukott ki a nap, pirosán, cinóber tűzzel s bele lehetett bámulni a legközepébe, mint egy véres panorámába. A szántók felől dermesztő hideg huhogott. A palánkok tövébe úgy álltak a fák, mintha arkangyalok álltak volna sort tüzes, fenyegető szuronyokkal.

Az asszony reggelit készitett. Magának, meg a gyereknek kávét, az urának sült szalonnát. Alázatos, összeesett alakját fényes, illatos gőz gomolyogta körül. A gyerek ott ült a tűz előtt. Ibolya-kék szeme belemeredt a tüzbe szomorúan, nyugtalanul, nagy fénnyel. A lángnyelvek sziszegtek, kigyóztak, fenyegetőztek és ismeretlen csodákat vetítettek a gyermek elé.

Az ember az istállóban foglalatoskodott. Az asszony felhasználta az alkalmat s puha, együgyü szavakat gügyögött a gyermeknek, három éves gyermek értelméhez valókat.

— Kávécskát eszik Józsika mindjárt. Szereti Józsika a kávét? Igen?

A gyerek rátekintett az asszonyra álmodó-lángu, meleg tekintettel. A két szem csillogó, nagy szépségében benneizzott a tűz, hogy érti a szavakat. De nem felelt. Nézte a tüzet és hallgatott. S az asszonyban sirt a szomorúság.

— Szólalj meg már, kisvirágom, no. Ládd, apád haragszik. Haragszik az édes apád és vissza akar vinni az árvaházba. Pedig ha megszólalnál, sarkantyus kis csizmát venne neked, úgy bizony. No, nyisd szóra azt a kis cseresznyeszádat, te kis cseppentett méz, te.

Nagy, cuppanós csókokba mártogatta meg a gyereket. A gyerek tűrte a csókok özönét, de egyetelen fikarcnyi szó se szaladt ki a száján.

Akkor toppant be az ember. Köd, tél, hideg borzongott be a nyomába. Leguggolt a gyermek mellé.

— Nézd-e, kis madár. Az istálló-ajtónál volt. Megdermedt az éjszaka. Hátha feléled.

Letette a gyermek elé a madarat. A madár kis testén a tollak tarkán gém-