Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-12-01 / 6. szám
8 TÁROGATÓ beredtek fel. A gyerek nézte egykedvűen, közömbösen. Se részvét, se érdeklődés nem nyilait rá az arcára. Ült a tűz mellett fénytelenül, komor-komolyán, összeesve. Az emberre rá se ügyelt. Veres Andrásból kirobbant a felgyűlt düh. — Nem szól e. Mintha nyelve se lenne a nyomorultnak. Majdnem megrázta a gyereket. Mérgesen ült le enni. Az asszonyban sirt a lélek. — Nyomorultnak mondta. A kis árvát, szegényt, nyomorultnak. Hát vigye vissza, ha annyira szemeszálkája, de ne nyomorultozza. Az ember nem válaszolt. Evett. A madár a jó melegben megmozdult. Tollai megernyedtek. Szeme kinyilt és szétragyogott a szobában, mint két kicsi karbunkulus. Kis, bohó fejét megingatta olyan sután és félszegen, ahogy csak egy kis madár tudja a fejét megingatni. S egyszercsak a két szárny meghussant s a madár ijedt-vig szárnyalással kezdett csapkodni a mennyezet alatt. Tollai tündökölve lángoltak a langyos gőzben. A gyerek szem cikázva követte a madarat. Szembogarában fényes elragadtatás csudálkozott. Nyelve sikongva oldódott meg. — Madáj, kismadáj, — kiáltotta s két rózsaszirom kezét összetapsikolta. Veres András lecsapta a kést. Rámeredtek mind a ketten a gyerekre. — Kismadáj, szép kismadáj — viharzott a gyermekben a fellángoló öröm. — Szegénykém, — mondta az asszony, — szegénykém. Már kigyult benne a fényesség. Megnyilt a nyelve. Elfelejtette a rémségeket. — Kismadáj. Józsikának kell kis madáj, — lármázott a gyerek s lihegve futkosott a madár után. Az ember hirtelen magához rántotta a futkosó gyermeket. — Kis madár. Te is olyan kis madár vagy, mint aki ottfenn repdes, te, te. A gyerek kerek, mélylángu szeme a madárra tapadt. Édes és tüzes öröm rózsállott a képén. S kis karjait szorosan az ember nyaka köré fonta. JegyzltcK DECEMBER. Hogy milyen lesz a Természet a jövő évben, azt nem tudjuk. De annyit tudunk, hogy a jövő valóság kezdete decemberben van, akkor, amikor a Nap megfordul a pályáján s uj kozmikus erők uj életlehetőségeket inditanak meg. Csudálatos dolog ez nagyon, mert életről és virágokról és gyümölcsökről beszélni akkor, mikor hó borit ja a földet s jeges szél süvit végig a tájon, majdnem eszelősségnek látszik. Pedig nem az, mert az üj élet pont akkor kap csirára, amikor minden életellenes tényező diadalmámorban tombol körülötte. Mindez bennünket is gondolkodóba ejthet. Ha a Nap, a Természet Istentől rendelt jótevője és fenntartója, uj életet tud létesíteni akkor, mikor azt a láthatatlanságánál fogva nehezen tudjuk elhinni, miért ne tudna az egész Mindenség Ura a mi bensőnkben is életre ébreszteni olyan erőket, amelyekről ugyan senki se tud, de amelyek később mégis meghozzák úgy a virágjaikat, mint a gyümölcseiket? Miért legyen a december csak a Természet ujjászletése és nem az emberé is? És az “ember” alatt miért nem értjük minmagunkat? Decemberben van Krisztus születésének az ünnepe. Ő a mi Napunk, aki bennünk is uj életet teremthet. Ez az uj nekünk kétségbeesetten kell, mert a régit unjuk; régi csak kifárasztott bennünket, ahelyett hogy felüditett volna.
