Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-12-01 / 6. szám
6 TÁROGATÓ TÁROGATÓ A Canadian Magyar Monthly Edited by A. CZAKÓ, Ph.D. 438 Jarvis St., Apt. 804, Toronto 5, Canada Published by The United Church of Canada Printed by THE CHRISTIAN PRESS, LIMITED 672 Arlington St., Winnipeg, Man., Canada Authorized as second class mail, Post Office Department, Ottawa. * * '■élete tiszta volt, mint a kristálypohárban az arany bor s a lelkében nemes szándék muzsikált. Alit ott a tengerparton, a nap párás, tüzében. A viz felülete mintha tükördarabokból lett volna összerakva, szikrázva verte vissza a fényt. A levegő csillogott s repülő-hal uszonya villant meg a topázzinü sugárzásban. Messze a lila és bior csillogás összekeveredett és fehér vitorla bontakozott ki a távol lángszinü ködéből. A parton egy bokorból madárének csattogott részeg bűvölettel. — Amig a szultán kedvelte Alit, addig kegyetlen és gőgös volt, — dünnyögte Juszuf. — Most pedig, amikor bajban van, nyomorult és védtelen. Nyomorult és védtelen embert pedig nem bántok. S ezzel a követ a tengerbe hajitotta. Ahol a kő a tengerbe zuhant, gyémánt tündökléssel loccsant magasra a viz. * Kismadár A csillagok kintről bepislogtak nyugtalan, hunyori szemükkel a házba s beömlött a holdfény is sárgán és hűvösen, mint a narancslé. A szél megverte az ablaktáblákat s a zuzos ágak is összekocódtak, mintha a holdsugaras éjszakában óriás pásztorok verekedtek volna. Benn a házban égett a tűz, a fény halk és elmosódott köddel világított s a tompa derengésbe furcsán, határozatlanul süppedtek a bútorok. Veres Andás nagy teste alatt megreccsent az ágy. — Hónap visszaviszem a gyereket, nekem nem kell. Az asszony ott kuporgott a tűznél, soványan és aszottan. Az ősasszony kuporoghatott úgy a tűznél a barlangban. Testében megrezzent a félelem. Tudta, hogy az emberrel nem jó tréfálni. Csak kis idő múlva mert megszólalni, a mikor úgy gondolta, hogy az emberében lohad a sürü vér: — Várni kéne még vele, még megszólalhat. Csendesen, alázatosan beszélt. A paraszt asszonyok csak csendesen, meghunyászkodva tudnak beszélni, vagy éles csattogással, veszekedve. Ősi alá — zat és ősi, visszafojtott lázongás zeng a lelkűkben. A tűz keményen világított fakó-barna, szelid-szép arcában. — Jó, — dünnyögte az ember. — Még egy napot várok. De ha akkor sem szólal meg, mehet. A gyerek, akiről beszéltek, az ágy fiókjában aludt. Boldog pihegéssel szűrte be a fekete levegőt. Ügy aludt, ahogy csak az igazak és szelídek alusznak, mélyen, tiszta, felszabadult lélekzetvétellel. — Azt mondta az igazgató, meg az orvos is, hogy egészéges. Oszt itt van ni, — dünnyögött mérgesen az ember. Kinn énekelt a fagy. A szél meg fütyült hozzá. Az asszony gallyat dobott a lángba. — Egészséges is az. Kutya baja. — De ha nem szól, — mordult meg az ember. Az asszony lefekvéshez készülődött. Szoknyáját gondosan a szék támlájára hajtogatta. Akart még valamit válaszolni az embernek, valami olyasmit, hogy majd megszólal, ha kedve tartja, ki tudja, milyen borzalmakat élt át szegény és az fogja le a nyelvét. De meggondolta. Jobb, ha nem kezd ki az emberrel, mert még igen kirobban, amilyen habajgós kedvében van megint. A dunna alá bujt, fohászkodott egyet és eltűnődött a dolgokon. Három hónappal azelőtt vették magukhoz a gyermeket. Az a gyermek már a végső mentség volt. Megmondták a doktorok, nem lesz gyerek soha, annyi se, mint egy diógerezd. Hiába, örökbe kell egyet venni, valami árvát, van olyan elég az országban. Olyan lesz az, ha kiskorától nevelik, mintha az ő vérükből szakadt volna egy kis barack-husu angyal. Cser Andrásék már a kilencediket várják, pedig ott többet kell verekedni a betevőért. No,
