Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1950-12-01 / 6. szám

TÁROGATÓ

5

fején zöldbársony turbán pompázott s a turbánon elől ott izzott egy óriási gyémánt forgó.

Ali mögött felcicomázott tevét vezetett egy elhízott eunuch, a teve is pompás, kihizott állat volt, kefélt sárga szőre szint'e szikrázott a napban. Két kenyér-alakú púpja között diszesen-faragott elefántcsont-házikó ringott. A házikóból egy nagyon szép négerlány és egy nagyon csúnya majom bámult ki. A négerlány arcán volt valami megkövült rémület. A majom pedig undorító grimaszokat vágott.

— Hát te megint itt ólálkodol, te szennytömeg, — röffent Ali vad haraggal Juszufra, az öreg dervisre.

A dervis a szitkozódásra nem felelt semmit. Ránézett csodálatos-lángu szemével as adószedőre, kissé lustán, szelíden és értelmetlenül, mintha a szidás nem is őt illette volna és folytatta az imádságot. De ebben a szelíd koldusban volt valami nagy és fényes lángolás, valami nem e világierő sugárzott a lényéből, ami zavarta a hivatalnokot. Éktelen dühre lobbant most is az adószedő s a szájáról csak úgy fröccsögött a szidalom:

— Eltakarodj innen, a palota közeléből, te imagép, te Allah bolondja, — ordította magánkívül s arca a dühtől sárga lett, akárcsak a palástja. Hirtelen lehajolt, egy kavicsot emelt fel s a dervishez vágta. A kősuhogva repült a levegőben s az volt a szerencse, hogy az öreg dervis félre kapta a fejét, különben a kő halántékon találta volna. Akkor a dervis nagyon mélyet sóhajtott, sokbarázdás arcán árnyék suhant át, a kavicsot felemelte reszkető kezével a fölről s a kaftánja zsebébe csúsztatta az alamizsna-garasok közé.

— Ezzel a kaviccsal állok rajta bosszút, ha itt lesz az ideje, — gondolta a dervis. Méltatlan gondolat volt ez hozzá, aki a lélek embere volt, de már túlsók szidalomban részesült Alitól. Feltápászkodott lassan, rogyadozva a földről s elvánszorgott öreg, rossz lábain a palota közeléből.

Néhány napig elkerülte a palotát, a város kikötőjében üldögélt, fölötte pálmafa leveleivel babrált a gyönge szél. A dervis nem kért senkitől semmit, de ha egy-két garast odavetettek neki, megköszönte. S a mocskosszáj u rakodómunkások, matrózok és csavargók emberségesebbeknek bizonyultak, mint a cifraruhás udvaroncok.

Egyik nap vad és bőszült lárma csapódott a tenger párás partja felé a város poros és fülledt utcáiról. Fuldokló, sivitó volt ez a lárma s ahogy a tengerszagu széláramlat felkapta, elnyújtva és megdagadva hömpölygött a levegőben. Az idegszálak szinte beleborzongtak, amikor a különös hangorkán a dobhártyába tépett.

Nemsokára felbőszült csoport hozott hirt a lárma okáról.

— Alit, a szultán kedvencét, a kegyetlen adószedőt teve hátára köttette a szultán s a nép ítéletére bízta, Ütik, verik, csúf szavakkal illetik ezt az elvetemedett alakot, — kiabáltak a kikötőben s a matrózok, kikötői munkások és ágrólszakadt csavargók megindultak rohanva a kavargó hang irányába, hogy részesüljenek ők is a bosszuállás mézédes gyönyörében.

— Egyszer engem arcul vágott, — kiáltotta egy munkás, akinek a nyakán hatalmas sebforradás vöröslött.

— A beteg feleségem alól húzta ki a gyékényt, — üvöltötte az öreg Juszuf mellett valaki.

— Engem egyszer megrugdosott, — fuldokolta egy asztmás hang.

Juszufnak, a vén, reszkető dervisnek a mellében megkbttyant a vér, mint az agyagkorsóban a viz. Az öreg szivben az öröm szépsége énekelt. Mert az emelkedett lelkeket is lehúzza néha a föld s a méltatlan káröröm. Ráncos, reszkető keze lassan a kaftán zsebébe mélyedt, s ő, aki bölcs volt és nagy volt, s akinek a lelke naponta Allahhoz szállt fel a hetedik mennyországba, kihalászta az alamizsna-garasok közül a kődarabot, amellyel Ali megdobta.

— Ezzel a kődarabbal dobott meg s most elérkezett a bosszuállás ideje, — suttogta s a szemében haragos máglya lángolt fel.

De aztán elszégyelte önmaga előtt önmagát. Eddig még soha senkit se bántott, egy bogarat se taposott el soha, egyszer egy éhes kutya megharapta s ő odanyuj tóttá neki az utolsó kenyérdarabkáját s amíg a kutya falt, megsimogatta az eb csatakos tarkóját. Az