Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 6. szám
TÁROGATÓ 9 JEGYZETEK DECEMBER. Pontot tesz az esztendő végére. Legalább is azt hisszük, mert mindenáron mi akarunk pontot tenni a végére. Az év történetét megirjuk, mert azt hisszük, hogy az egészen a múlté s mi pontot akarunk tenni mögéje. Az üzleti könyveket lezárjuk és a mérleget megállapítjuk. Az uj évet mint teljesen újat köszöntjük s hiszünk abban, hogy uj elhatározásokat és uj célkitűzéseket csinálhatunk. A természet persze mást mond. A jövő év virágja akkor kezdődött, mikor a mag behullott a földbe. A jövő év leveles fáinak a bimbói már rég ott vannak a fákon. Az időjárás se tesz pontot semmi mögé, a december fagya és hava átmegy a januárba. Még az emberi természet is mást mond: nem vagyunk mi gépiesek, akiknek az életét a kalendárium diktálhatná s a december fájdalmait és gondjait bizony átvisszük a januárba, hiába szeretnénk pontot tenni a keserűségek és kiábrándultságok után. Mi ezt mind tudjuk s mégis pontot teszünk az év eseményeinek és kellemetlen élményeinek a végére. Mi mindig pontot teszünk s hiszünk a pontokban és hiszünk az uj kezdetekben. A történelemre úgy tanítottak bennünket, mint ilyen pontok és pontok által jelzett fordulatok egymásutánjára. A nagy háborúk ilyen pontok, mondták, a forradalmak ilyen pontok, a trónralépések pontok és pontok a trónfosztások. Mindez persze önámitás. A világ folyása megkerüli a pontokat s az folytatódik a pont után, ami a pont előtt volt. Az egyetlen pont, amely uj fordulatot és gyökeres változást jelent: a halál. De a december annyira nem jelent halált és ennélfogva annyira nem jelent pontot, hogy egyenesen uj kozmikus erőket sugároz ránk, mikor az élet örök forrása, a Nap, megfordul az egyenlítőn. Azért is esik össze az anyagi mindenség uj erőre lendülése a szellemi mindenség újjászületésének az ünnepével, a mi Urunk Jézus Krisztus születésével. Ha pontot akarunk, amely igazán vég és kezdet, csak a karácsony ilyen pont, mert abszolút végét jelenti a pogányság dálkozására a müszerésznéhez fordult. — Mi a baj? — Végképp elapadt a tejem. Eddig is keveset szopott már Józsika. De most már egyáltalán nincs semmi tej a mellemben. Éhenhal a gyermekem. És zokogva csókolgatta a kisfiát. — Ne sírjon. Ne sírjon, kedves, — mondta a müszerésznének a mérnökné s megsimogatta a siró nő haját. — Nekem van tejem bőven. Nem rövidül meg Gabikám, ha a maga gyermekét is szoptatni fogom. Különben is néha tej helyett kekszet kap Gabikám teába. Igaz, kekszük van? Nekem sok van. Adok egy dobozzal maguknak is. No, adja ide azt a gyereket, hadd szoptassam meg. S leikébe belenyilalt a fájdalom, a szépség, a csoda és a kiáradó, fénylő szeretet. A másik anya szenvedésén érezte meg, hogy ő is ugyanolyan asszony, mint az emberiség valamennyi asszonya. A müszerészné már mosolygott. S feketecseresznye-szinü szemében a köny -nyék fátyolén át hála csillogott. S a mérnökné magához ölelte a siró babát és a sarokba vonult vele. S rámosolygott az urára. — Nézd, majdnem olyan édes, mint Gabika. S az idegen gyermeket épp úgy táplálta és épp úgy csókolta, mint a magáét. Ölbey Irén.
