Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 6. szám
8 TÁROGATÓ — De hallani vélem a zsivajt, értsd meg, s ez annyi, mintha hallanám. Az én hatalmas fantáziámnak igen nagy a megjelenítő ereje. S haját tépve, félőrülten szaladgált a szobájában. Áz iró különben is különc volt, volt egy papagája s az akárhogy rikácsolt, nem zavarta. S különcködései közé tartozott az is, hogy télen-nyáron hajadonfőn járt, megszokta ezt akkor, amikor még egy kalapot sem tudott a honoráriumaiból venni. A lakásba valami mérnök került. Zárt-arcú, zárt-lelkű ember volt a mérnök, aránytalanul magas, intelligens homlokkal és nagy, sugárzó szemekkel. Állandóan találmányokon törte a fejét. Mert ez a sorsa a lakásoknak. Változnak benne a lakók, mint ahogy a földön is váltakoznak az emberi nemzedékek. — Ez a lakás, úgy látszik, el van átkozva, — mondták a lakók — ide mindig effélék kerülnek. S az effélék alatt olyanokat értettek, akiknek egy kerékkel több jutott s azt a felesleges egy kereket arra használják fel, hogy az emberiség ügyét előbbre lendítsék. A mérnöknek fiatal felesége volt, csodálatos-szőke, felfésült frizurával s csodálatos égszínkék szemekkel. Tulajdonképpen a mérnökné volt gőgös és zárkózott, a férje csak nem törődött az emberekkel. Az asszonyka egyetemet végzett s otthon, a családban kissé elkényeztették. Felsőbbrendü lénynek képzelte magát, többnek, különbnek másoknál. Akkoriban már sűrűn keringtek a gépmadarak az aranykék levegőben; úgy ragyogtak ezek a gépek a napban, mint az ezüst galambok s az embereknek valami állandó félelem szorongatta a mellét. Nem lehetett tudni, mi jön. A háznak meglehetősen jó óvóhelye volt s szirénázáskor a lakók egymás hegyén-hátán igyekeztek le az óvóhelyre. A postatiszték a pincsikutyát vidéken helyezték el, de a tanárnő a félkarján mindig vitte magával Nácit a gyerekek általános örömére. Különben a gyerekek száma megcsökkent, vidéken voltak nagymamánál, nagynéninél, fi lakók elnézték Nácit, a szép sziámi macska meglehetős népszerűségnek örvendett. Egyetlenegy öreg aszszony zsémbeskedett Náci miatt, de azt a lakók lehurrogták azzal, hogy Náci nem tehet róla, hogy a világon van és neki is joga van az élethez. A lakókat a közös félelem összehozta. Csak a mérnök felesége maradt zárkózott. Magasan hordta aranyszöke fejét s még nyáron is köpenyt viselt. — Áldott állapotban van, — állapították meg róla a lakók. Ugyanakkor a müszerészné is gyereket várt s az arca megnyúlt, megsápadt. Ősszel, mikor a vadgesztenyefák az utcában már hullatták összeszugorodott leveleiket és a szegény asszonyok kötőszamra szedték össze a fa kemény és sötét gyümölcseit, mert azzal télen tüzelni is lehet, — úgyszólván estéről estéről estére le kellett vonulni az óvóhelyre. A fekete levegőben ismeretlen félelem feszült s odakinn kopogtak és robbantak a bombák. Az óvóhely úgy reszketett, mintha az örökké-mosolygó házat hideg rázta volna. — Őrült agyvelő találta ki ezt a háborút az emberiség nyomorúságára — mondta a potatiszt. — Bumm — zengett odakinn rá a csattanós válasz. Októberben megszületett a gyermek a mérnökéknél is, a müszerészéknél is. Fiú mind a két helyen. Alig egy-két nap korkülönbség volt a két gyermek közt. Aztán jött a tél és a félelem kétségbeeséssé nőtt. Megkezdődött az ostrom s a ház lakói leköltöztek a pincébe. A tanárnő levitte magával Nácit is. Az óvóhelyen összezsúfolva aludtak s akik azelőtt idegenkedtek egymástól, most összemelegedtek. Csak a mérnökné nem oldódott fel. Hideg, felsőbbrendü és közömbös maradt továbbra is. Náci nem birta az óvóhelyi életet, gyakran elkalandozott s mindig csatakosan jött haza. A pocakja is megcsappant. Azelőtt a házban minden csirkebél az övé volt. Mostanában azonban, fanyalogva bár, a babot is megette. Egyik nap a müszerészné zokogva borult a gyermekére. — Józsikám, kis angyalom, mi lesz veled? A gyermek akkor már erősen soványodott és sokat nyügösködött. A mérnöknébe belenyilalt az anyai sirás. Rosszat sejtett. S mindenki cső-
