Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 6. szám
TÁROGATÓ 7 Marius nem hisz. Aztán illő volt ellátogatni Monsieur Máriushoz is, René barátunk testvérbátyjához. Derék, idősebb munkásember ez a Monsieur Márius, akit szintén magyar feleséggel áldott meg a jobbvagy balsors. Monsieur Márius magyarul ugyan nem tanult meg a feleségétől, ezzel szemben hat gyermeket nevel föl becsületben és tisztességben. Szótlanul hallgatta végig sógornője szavait, aztán csak ennyit mondott: — N’est pás vrai! — Magyarul: Nem igaz! Megszéditett benneteket az imperialista ügynökök propagandája. Nem hiszek semmit. Többet nem is szólt. René és Manci összenéztek: — Lám, lám, milyen jól dolgozik a moszkvai propaganda! Azóta többször is találkoztam Monsieur Renével. Hazajövet a gyárból, vagy esténként a város korzóján. Úgy üdvözöljük egymást, mint azelőtt. Politikai elvek, világnézeti kérdések fölött sziklaszilárdan köt össze bennünket a a barátság. Igaz, sokszor kisért meg az ördög, hogy a szemébe vágjam :no hát mi van azzal a “náci propagandával”? Vagy: hát van-e vasfüggöny vagy nincs? Nem teszem. Nincs szivem hozzá. Tudom, hogy egy világ omlott össze benne. Mert az az ideológia, amelynek szolgálatában gyermekkorától fogva állott, s amelyért fegyvert fogott és egészségét vesztette, apai vagy talán nagyapai örökség volt nála. S az most köddé foszlott. Monsieur René hallgat az otthoni dolgokról, hallgat a politikáról és gyárvárosunk magyar ifjúsága megértő türelemmel várja, hogy mikor fog megszólalni. E kis történet legyen intő példa minden franciaországi régi emigránsnak, akik a marxista propaganda mellett azzal is foglalkoznak, hogy az uj emigráció tapasztalatlanabb fiataljait hazatérésrre csábitsák. De legyen intő példa tengeren innen vagy túl mindazoknak, akiknek Istenük az anyag, Krisztusuk Marx, pápájuk Stalin és paradicsomuk a Vasfüggönyön túli “népi demokrácia.” Újlaki Miklós. Voltaire mondta, hogy 100 év múlva a Biblia divatját múlta és elfelejtett könyv lesz, amelyet csak múzeumokban lehet majd megtalálni. Mikor a száz év elmúlt, Voltaire háza a Genfi Biblia Társulat tulajdonában és használatában volt, és újabban Voltaire müveinek 92 kötetét egy aukción 2 dollárért lehetett megvenni. EGY PESTI HÁZ LAKÓI. A kétemeletes ház Pest egyik mellékutcájának volt az épülete. A ház aranyos-sárgára volt festve s még téli hózimankó idején is úgy ragyogott a nagy sárgasága, mintha örökké nap cirógatta volna a falát. Határozottan mosolygó ház volt. A lakói majdnem valamennyien családosak voltak. Mindenütt gyermek, kettő is, három is. Nyáron a szűk udvar — amelynek a közepén szegényes virágágy kényeskedett piros cinniákkal és kék-tarka petúniákkal — gyerekzsivajtól volt hangos. A csatorna szélén örökké verebek táncoltak, a földszinten egy nyugdijas tanárnőnek nagy, sziámi macskája volt, az első emeleten pedig a postatiszték fehér pincsikutyát tartottak. A princsikutya néha leszökött’ az udvarra, mert szerette, ha a gyermekek dédelgették. Náci, a sziámi macska is igen nagy gyermekbarát volt, a gyermekektől sokmindent eltűrt, amit a felnőttektől nem tűrt volna el. S a gyermekeknek kedves szórakozásaik közé tartozott, ha a macskát meg a kutyát alattomban egymásra uszíthatták. Náci rendszerint alaposan megtépázta a pincsit s Náci közben kristálytiszta magas cé-ben énekelt, a kutya basszusban morgott, a gyerekek pedig a hangskála minden hangján kacagtak, nyeritettek és hurráztak. A hangverseny rendszerint a házmester viharos decrescsendójával végződött. Az iró, aki fenn lakott a második emeleten, nem is lakott sokáig a házban, nem birta ezt a lármát. — Elriasztják a gondolataimat és a témáimat, — mondta a feleségémek. — Nem lehet itt élni. Csak el innen, el. — Nem riaszthatják el a gondolataidat — válaszolta a felesége s már majdnam kimondta, hogy hisz nincsenek is gondolataid, de ezt idejében viszszaszippantotta s csak ennyit mondott — hisz nem hallatszik be hozzád semmi zaj.
