Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 6. szám
6 TÁROGATÓ TÁROGATÓ A Canadian Magyar Monthly Edited by A. CZAKŐ, Ph.D. 438 Jarvis St., Apt. 804, Toronto 5, Canada Published by The United Church of Canada Printed by THE CHRISTIAN PRESS, LIMITED 672 Arlington St., Winnipeg, Man., Canada Authorized as second class mail, Post Office Department, Ottawa. megáldotta a végzet, mig nekünk csak egy volt s az is elveszett. Már előre morfondíroztak magukban, hogy mit is fognak ünnepélyes hangulatban az uj emigránsoknak, ezeknek a “félrevezetett tejfelesszáju fasiszta, nácibéres nyilasoknak” a fejéhez vágni. Legjobban és legtürelmetlenebbül azért mégis egy katonatiszt (jelenleg gyári munkás) honfitársunk köztiszteletnek örvendő hitvese várt. A nemzetes asszony — jobb ha csak igy nevezzük — ugyanis igen jó barátja cikkünk szerzőjének, s Manci elvtársnő megígérte neki, hogy Budapesten felkeresi a szüleit. Csomagot is hoz, ha lehet. Végre megérkeztek, s tekintve, hogy az általuk annyit hangoztatott “paradicsomból” tértek vissza a kies és individualista Nyugatra, úgy látszott, hogy az ott látott tengernyi gyönyörűségtől szóhoz se tudtak jutni. Az örökké vidám, tréfálkozó, mindkét nyelven bőbeszédű Monsieur René mintha megnémult volna. Arcáról lefagyott a régi derű, a kérdéseinkre csak kurta - válasszal felelt. — Voltak Budapesten? — Voltunk! — Szép volt a Fesztivál? — Szép! — így. Semmi több. És gyárvárősünk magyarjai — régi és uj emigránsok, bal — és jobboldaliak egyaránt — mindmáig hiába várjuk, hogy megszólaljon. Nem úgy azonban Madame Manci, akiből nem azért lett asszony, mégpedig a javából, hogy 24 óránál tovább pihenjen a nyelve. Már csak azért sem, mert a fönt említett nemzetes asszonynak is át kellett adnia a hazai üzenetet. — Az édesapja jólvan Lilikém — kezdte Manci és látható volt arcizmain, hogy önmagával viaskodik. — Azt üzeni, hogy ne aggódjon érte, hiszen jó állása van, iazgató.egy vállalatnál, havi 1000 forint fizetéssel. Csak arra kéri magát, nehogy eszébe jusson hazamenni, mert ő is szívesebben lenne Párisban utcaseprő, mint Budapesten igazgató. Itt aztán nyelt egyet Manci elvtársnő. A nehezén tehát tulvan. — Ami az oroszokat illeti, — folytatta aztán —, a kedves mostoha mamájának bizony éppen csak hogy sikerült megmentenie a tisztességét, de a bátyját bizony megerőszakolták az orosz katonalányok. Hiába, otthon már jóképű fiúnak se tanácsos lenni. De láttam az anyámat is lenn Vas megyében, az én kis falumban, ahol már nem csilingel a templom harangja. Az anyám és az egész család tagja a kommunista pártnak. De igy kell hogy legyen odahaza, különben, elveszett az ember. A termésünket elviszi a kommunizmus, az anyámat kékre és zöldre verték, amiért tiltakozni mert, de azért mindenki kommunista. — A falura nem lehet ráismerni. Olyan szótlan és mogorva ott mindenki, mintha mindennap minden családból temetnének valakit. Van is okuk rá. A tanító mezítláb jár tanítani. A munkásember egy havi bére éppen egy pár cipőre elég. Egy méter szövet áráért itt Franciaországban egy egész öltönyt vehet magának. Ez hát az a hires újjáépítés. Pár pillanatra elhallgat. Egyikünknek sincs kedve megtörni a csendet. Aztán megpillantja az asztalon a Hungária és a Hídverők legújabb számait. — Ezek az újságok nagyon keveset Írnak az otthoni helyzetről, — folytatja —, a teljes igazságot igaz hogy nem írhatnák meg akkor sem, ha mindkettőt mindennap hozná a posta. így talán jobb is, hogy nem kerülnek Magyarországra. Mert az otthoniak bizony igaz hogy mindig hallgatják a nyugati rádiókat, de nagyon haragszanak rájuk. Mert az eseményeket későn és hiányosan közlik. Beszélt, beszélt Madame Manci, időnként szemeihez emelte a zsebkendőjét, aztán csak ennyit mondott: — Milyen kár, hogy nem látogathat haza minden franciaországi régi magyar. Szótlanul bólintottunk s nem volt szivem közbeszólni, hogy Manci nagysád egy szó újat se mondott nekünk. Lassan hat éve tudjuk mindezt.
