Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 6. szám
TÁROGATÓ 5 mével megtisztelte. Mit volt mit tenni, gyorsan tanulni kellett franciául, egy kicsit adni a ruhára is, mert itt Franciaarszágban más divat van ám. Az egyszerű, babos kötényü, mezítlábas, szende kis falusi leánykából igy lett lassan egy ragyogó francia dáma, aki után bizony még ma is megfordulnak az újonnan bevándorolt magyarok. No aztán hamarosan ment is haza a levél, hogy lakodalom lesz a mi utcánkban és még hozzá, nem kell a kelengye, sem pedig a tulipános láda. Magyarul beszélő francia partizán hadnagy. Monsier Renével alig másfél évvel ezelőtt egyik honfitársunk lakodalmán találkoztunk először. Oft ült a nászasztalnál velem szemben, mellette balról ötéves fiacskája, Girard, azután Madame Manci, az ő bűbájos és feltűnő eleganciával öltözködő hűséges hitvese. Nagyon megszerettem Monsier Renét, annak ellenére, hogy tudtam már róla, éppen az ellenkező világnézetet vallja és hirdeti, amit én. Kommunista volt, megrögzött és fanatikus. De azért megnyerő modoráért és örökké vidám, kissé pajkos ábrázatáért lehetetlenség volt nem szeretni. Ő is szerette a magyarokat. A felesége révén annyira tiszteli népünket, hogy még magyarul is megtanult. Nem egy uj emigránstársunk neki köszönheit az állását és azt, hogy ügyei gyorsan rendeződtek a munkaügyi hivatalokban. Monsier René, ahol lehet vagy ahogy lehet, mindenkin segit. Megtudtam azután azt is, hogy a háború alatt a partizánoknál szolgált és elérte a hadnagyi rangot. Meg is sebesült, sőt tüdőbajt is szerzett s ezért ma munkaképtelen. Mindenkihez jó, hagyja, hogy a máséivüek támadják, mert szereti az elvek vitáját. Csak akkor haragszik, ha Franciaországot szidja valaki. Koccintásra emelte a poharát, felém mosolygott és hogylétem felől érdeklődött. Szokásom szerint elpanaszoltam az emigráns élet keserűségeit, hogy 39 frankért dolgozom egy vasgyárban, a legrosszabb helyen. — Segíthetek valamiben? — ez volt a kérdése. Fejemet ráztam. Nem, azt már nem. Hogy miért? ... Monsieur René szánakozva mosolygott rajtam. — Majd csak benő az én fejem lágya is — gondolta. — Miért nem megy haza Magyarországba? — kérdezte később. Erre Manci elvtársnő is felfigyelt: — Úgy van:én igazán nem értem magukat. Mindegyikőjük panaszkodik, hogy mennyivel jobb volt otthon, hát akkor miért nem mennek haza? Mi, látja, jövőre hazamegyünk. Igaz, hogy látogatóba, mert hiszen franciák vagyunk, de maga miért nem jön? Nem volt időm válaszolni, mert egy kedves francia szokás következett. Sorban minden asztalnál ülő egy-egy dallal, a saját kedvenc dalával tisztelte meg az uj párt. Érdeklődve figyeltem Monsieur Renét. Meglepetéssel szolgált: magyar nyelven énekelte el az Internationálét. Igen, mi nagyon szerettük őt s ő is szeretett bennünket, noha a szeretet erényét nem Krisztustól tanulta. Hogyan fest a népi demokrácia paradicsoma? Monsieur René és családja valóban vonatra ültek. Szivélyes-könnyes búcsút vettek azoktól a honfitársaktól, akik kel jóban-rosszban együtt vészelték át a több mint két évtizedes emigráció napjait, aztán az utóbbi években érkezettektől, akik egyelőre politikai okok miatt nem látogathattak haza, végül a francia rokonoktól és jóbarátoktól. — No maguk hiresek — kiáltott ki nevetve Madame Manci a vonat ablakából — majd megirom, hogy milyen is az a hires Vasfüggöny. De aztán, ha nem látom meg, akkor jobb ha meg se születtek volna. Ezeket nekünk mondta. Aztán kigördült a vonat. Kerek ötven nap telt el feszült várakozásban. Október elsejéig volt érvényes a vizűm. Valljuk be őszintén, azalatt nem egy közöttünk élő magyarnak furcsa érzése támadt, valami sajgás a szive táján, amit ha nyiltan nem is öntöttek szavakba, de az elejtett beszédekből, elharapott szavakból joggal következtethettünk rá, hogy az irigységnek honvágynak különös keveréke ez az érzés. Ami természetes is. No és persze türelmetlenül várták őket a régi emigránsok, az u.n. “haladó szellemű demokratikus magyarok”, akik a Magyar Szemle emlőin táplálkozván, büszkén vallják, hogy őket két hazával is
