Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1949-12-01 / 6. szám

4

TÁROGATÓ

nyomtatott magyar nyelvű hetilapja, a Magyar Szemle.

Telt-mult az idő s Franciaországba megérkeztek az uj emigránsok. Eleinte igen furcsa szemeket meresztettek rájuk a régiek, de azért a legtöbb esetben igen szívélyesek voltak hozzájuk: megvendégelték, munkába helyezték őket, tolmácskodtak nekik a hivatalokban, sőt olykor még pénzt is kölcsönöztek. Mert hiszen mi is magyarok vagyunk! — mondogatták — csak azt nem értjük, hogy maguk mi az istencsudájának vándorolnak ide, ha egyszer otthon béke van és szabadság és köztársaság? Ilyen kérdésekre az uj emigráns vagy elkomorul és zavartan hallgat, vagy azonnal kapcsol és mond valami banális dolgot, hogy otthon már nincs senkije és hogy meg akarja ismerni a nyugati civilizációt, vagy úgy érzi, hogy férfi a talpán és nyíltan megmondja, hogy otthon most elszabadult a pokol és hire sincs a békének, gyalázatos blöff a szabadság és a köztársaság a Szovjetunió hübérállamát jelenti. Ez utóbbi a legkellemetlenebb eset. Éppen e sorok szerény Írójával történt meg, hogy az egyik régi emigráns lyoni honfitársnő a szemébe mondta, hogy aljas hazug, rágalmazó nácibérenc nyilas fasiszta, miért nem megy Svájcba és az ott dőzsölő elvbáratai közé? — Nem tagadható az se, hogy e sorok Írójának még bocsánatot kérni se volt ideje, máris repült felbőszült honfitársnője lakásából majdnem ajtóstul együtt.

De — mint fentebb említettük — voltak elvtársak, akik bizony megelégelték a majdnem harminc éves emigrációt, s nyomban a felszabadulás után szedelőzködtek és hazatértek, mint mondották: “az ő hazájukba”. Itt aztán keservesen tapasztalták, hogy az urak bizony a népi demokrácikban is csak urak maradtak. Mert Görög Erzsit ugyan kinevezték minisztériumi titkárnak, Gergely Sándort is az írószövetség elnökének, de — néhány szerencsés főispánná vedlett díszpéldánytól eltekintve aki egyszer proli volt, az proli marad továbbra is. Sokan bizony nyomban vissza is jöttek Franciaországba, mások pedig otthon hallgatnak és csöndben maguk elé morfondírozva bizonyára azzal töltik az idejüket, hogy latolgatják, vájjon melyik a nagyobb gazember: Horthy, aki magyaros nyíltsággal nyúzta a népet, vagy Rákosi, aki agyafúrt politikai művészetével mig egyik kezével ad, a másikkal tízszer annyit elvesz?

Egy dunántúli falutól a francia selyemgyárig.

Szombathely közelében van egy kis falu. Olyan kicsi, hogy a neve nem is fontos. Ebben a faluban született Manci, akiről az alábbiakban szó lesz. Jelentéktelen, mezítlábas kis parasztleányka volt, amilyen talán millió is szaladgál a csipogástól hangos falusi udvarokban. Világrajövetelének bizony nem nagyon örültek, mert akkoriban már nemcsak esőért és szép időért imádkoztak a falu csilingelőhangu templomában, hanem, hogy csak pégesőtől, tűzvésztől és gyermekáldástól ments meg Uram minket. Ámde Mancika mégis csak megszületett, hamarosan ott totyogott a tornácon, aztán mikor nagyobbacska lett, munkát adtak a kezébe. Napközben vigyázott a libákra, s mikor este hazatért, odafektették az ágyba hat testvérkéje mellé.

Az akkori idők válsága azonban korán komolyabb munkára szólította ezt az alig serdült hajadont. Éppen azidőtájt valami bizottság járta a Dunántúlt. A messzi Franciaországból jött és munkásokat keresett egy selyemgyár részére. Mancika akkor még nem sokat hallott külföldről, hiszen faluja határát se lépte át, csak egyszer, mikor a szombathelyi vásárra vonult ki szekéren a terebélyes család. Érthető izgalommal és szarkalábos betűivel alákörmölte a szerződést. Volt aztán nagy sirás-rivás és két nap múlva már röpítette is a vonat Franciaországba.

Valljuk be, hogy akkoriban egy gyárba csöppent tanulatlan parasztleánykának csaknem lehetetlenség volt nem kommunistának lennie. Mancika sokáig hősiesen tartotta magát. Hiába sirdogálta a szakszervezeti uraknak, hogy ő nem ezt tanulta otthon a düledező falu oskolában, a buksi fejecskéjét mással tömték tele a kis templomjukban is: hamarosan mindent eltipró fenséges fordulópont jelentkezett az alig tizennyolc éves életében: az első szerelem.

Monsieur René, a szélesvállu, magas, karcsú termetű munkásifju volt a garcon, aki a mi kis Mancikánkat a szerel-