Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 6. szám
2 TÁROGATÓ AZ EMBERI MÉLTÓSÁG. Nagy különbség van aközt, hogy az embert csupán esetleges lénynek tekintjük, mint amely a természet erőinek a kizárólagos hatása folytán oda fejlődött, ahol van, azaz az emberszabású majmok fölé, vagy belátjuk, hogy az, ami a lényegét alkotja, az eszes lelke, nem természetes, hanem természetfölötti erők létesitménye, azaz Isten létesitménye. Az első felfogás szerint az ember kizárólag a természet produktuma s hogy mi célból, azt nem tudjuk. A második felfogás szerint a természet maga Isten létesitmenye s az ember a természetnek s Istennek a speciális létesitménye. Ebben a második esetben az embernek van célja, és pedig az a célja, amit az Alkotója adott neki. De mivel az Alkotója adott neki célt, ez a cél megszünteti az ember esetlegességét, fölébe emeli az embert a természetnek, speciális jelentőséget ad az embernek s ezt a jelentőséget emberi méltóságnak nevezzük. Az embernek tehát van emberi méltósága, de mivel azt csak az Isten fogalma adhatja meg neki, Isten nélkül az embernek nincs méltósága, nincs magában való fontossága és jelentősége. Amint a természet minden tagja eszköze az embernek, úgy válik az ember eszközzé a hitetlen emberek felfogásában. De mivel a hitetlen ember is csak ember, nem teheti minden további nélkül az egyik embert a másik ember eszközévé. (Legalább is elméletileg nem teheti.) De hogy eszköz jellegben használhassa, megalkotta a közösség fennsőbbrendü fogalmát, amelyet nem az egyes emberek összesége alkot, ahogy azt a józanész diktálná, hanem amely valami titokzatos és megfoghatatlan módon az egyes emberek fölött van, bár az egyes emberek részvétele nélkül el nem képzelhető. A hitetlenek társadalmában a közösség valami Isten, mert az ember felett van s az emberrel rendelkezik, de nem az egyes ember javára van, hanem az egyes ember szolgálja őt. A helyzet tehát az, hogy ha minden egyes ember százszor elmondja is, hogy a közösségisten náluk nélkül nem létezhet, mert hisz ők alkotják a lényegét, a közösségisten mégis azt mondja, hogy ő minden s minden alkotórésze csupán eszköz (vagy: termelési egyed.) Hogy az értéktelenek és jelentéktelenek összesége hogyalkothat értéket és jelentősei, azt nem tudjuk belátni. Azért nem tudjuk belátni, mert azt nem is lehet belátni. A közösség csak akkor érték, ha az alkotói, a lényeges alkotói, az egyes emberek is értéket képviselnek. De Isten nélkül nem képviselhetnek. Az igazi Isten gondolata nélküli közösség nemisten, hanem Isten szerepét játszó bálvány. És mint minden bálvány, ez is csak úgy hatékony, ha varázslók tartják fönn a hatékonyságát. A varázslókat a mi napjainkbon a politbüró tagjai alkotják, akik a varázslók hagyományaihoz mérten emberáldozatokat mutatnak be a bálványuknak. Az áldozatokat a varázslók szolgái cipelik el s őket titkos rendőröknek nevezik. Ezeket az áldozatokat annyira hipnotizálják a varázslók, hogy szinte örülnek annak, hogy a bálvány áldozataivá válhatnak. A bálvány maga nem látható, de a feláldozás ténye nagyon is érezhető. A ritus azt követeli, hogy az áldozat a bálvány előtt bevallja, hogy a bálvány ellen vétett s úgy menjen a halálába. A varázslók úgy jelölik meg a bálvány áldozatait, hogy azokat szemelik ki, akik az ő saját létüket ténylegesen vagy feltehetőleg fenyegetik. És ez csak természetes is, mert a bálvány maga nem él, nem beszél, nem cselekszik, de a varázslói élnek, beszélnek és cselekesznek, tehát a varázslók képviselik a bálványt s a fővarázsló befolyásolja a varázslók testületét. Az emberi élet szempontjából tehát nyilvánvalóan nagyon fontos, hogy 1. Istenben hiszünk-e s a méltóságunk tudatában élve, nem engedjük, hogy csupán eszközöknek tekintsenek bennünket, hanem célnak is s ezt az Istenadta jogunkat semmiféle csábításért fel nem adjuk; vagy 2. egy bálványban hiszünk, amely nem létezik s ennélfogva semmit nem is adhat, legkevésbé pedig emberi méltóságot, tehát engedjük, hogy eszközöknek, tekintsenek bennünket és pedig a varázslók köre és a fővarázsló eszközeinek, akik természetesen nem haboznak ezt az
