Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 11 — Portion! — szólt a néger. Eldobta a baltáját és vigyorogva leemelte a tarisznyáját az ácsolat egyik kiálló lécéről. Ez a néger folyton vigyorgott. Talán nincs is más ábrázata. Még az anyja temetésén is ilyen pofával ballagna a halottaskocsi után. Ők hárman is letelepedtek az egyik oszlopra, mely egyelőre a földön fekve várta közeli sorsát. — No nézzük, mit hagytak meg a patkányok! — próbálkozott a volt diák tréfával elütni a helyzet tragikumát és sóhajtva bontotta ki az újságpapírba csomagolt kukoricás kenyeret. János szótlanul evett. Józsi csak ült az oszlopon, térdére könyökölve, fejét tenyerébe támasztva, s úgy bámult a sötétségbe. — Te nem eszel? — kérdezte tőle Pista. A fuvaros megrázta a fejét. — Hazamegyek! — mondotta kevéssel később. — Már megint kezdi! — jegyezte meg a diák. Ám Józsi nem zavartatta magát: — Hazamegyek! Tegnap levelet kaptam hazulról. A Juliska még nem ment férjhez. A falu épen áll. Az ablakokban most is virágzik a muskátli. A falu végén még folyik a kis patak. És Juliska vár reám. Meg vár az anyám is. Hazamegyek! ... — Szerencsés utat! — szólt közbe János a szájába tömött sajt mögül — Akár már indulhatsz is. No, mire vársz? — Majd megyek! — beszélt tovább a legény — Aratásra már otthon is leszek. Szentistvánkor megtartjuk a kézfogót, ősszel meg a lakodalmat. Ismét ivott. Pista gyanakodva hajolt közelebb. Kitágult orrcimpával szaglászott a legény felé, aztán megbotránkozva fölkiáltott: — Istenemre mondom, ez bort iszik! Egy pillanatra János szájában is megállt a sajt, aztán vállat volt. Ez az ő magánügye. Csináljon azt, amit akar. Aki bolond, annál nem használ sem a szép szó, sem a fenyegetés. A fuvaros elkeseredetten folytatta: — Hát hogy a csudába is innék mán vizet, mikor ez az egyetlen jódolog van itt Franciaországban. Ettől lehet csak felejteni. — Más ember a munkában felejt, te meg éppen akkor beszélsz ilyen marhaságokat, ha iszol. Csakhogy újabban folyton iszol... — Nem hiszed el, hogy levelet kaptam? — méltatlankodott. János befejezte az evést. Bekattintotta a bicskáját, kezefejével megtörölte a száját, aztán a tarisznyáját újra felakasztotta az ácsolatra. — Bánom is én, hogy miféle levelet kaptál! — szólott közben — Azt se bánnám, ha már itt se lennél. Legalább más embert kapunk ebbe a fejtésbe, aki dolgozik. Aki a kenyérért is megdolgozik, nemcsak a borért. Attól kezdve nem beszéltek. Röviddel később végétért a szünet. Az oxigéncsövön ismét fölhangzottak az egyenletes koppapások és a néger intett, hogy kezdjük. Pista és János szótlanul indultak a munkahelyükre. Józsi nem mozdult. Csak mikor már javában folyt a munka, akkor kiáltott valamit feléje a néger. A falusi magyar mintha nem hallotta volna. Csak ült tovább a gerendán, könyökére támasztott fejjel, némán bámulva a semmibe. A néger végül is Pistának intett. A volt diák sóhajtva odament a fuvaroshoz és megrázta a vállát: — Ébredj pajtás! — szólt erélyesen — Uralkodj magadon és gyere dolgozni. Ezt a pár órát már csak kibirod. Ne hozz szégyent a magyarokra! Józsi rábámult. Csuklóit és akadozva beszélt: — Én embernek születtem és parasztnak. Elegem volt ebből a földalatti nyomorúságból. Hazamegyek! Szentistván napján megtartjuk a kézfogót és ősszel megesküszünk ... igen, megesküszünk .. az alvégen lesz a házam. Kis fehérre meszelt ház, piros cserépfedéllel. A kertben virágok nyílnak, a diófán fülemüle. Soha többé nem lépem át a falu határát. Isten engem úgy segéljen! Pista tehetetlenül nézte. Mit csináljon vele? Hogyan magyarázza meg, hogy ő is szívesebben sétálgatna a Margit szigeten, vagy lázasan figyelne a Műegyetem tantermében, de ha egyszer nem lehet. Ez a sorsunk! Hontalanok vagyunk és magyarok. Miy csináljunk, ha egyszer az Isten annak teremtett bennünket? — Rendben van Józsi — mondotta később — majd holnap írunk a követségre, de most gyere! Nézd milyen dü
