Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-11-01 / 5. szám
10 TÁROGATÓ folt földkukac hajladozott, izzadt, dolgozott. Már nedvesen fénylettek az izmoktól duzzadó felsőtestek és a szénpor úgy ragadt, hogy a három nagyar fiú lassan már nem volt megkülönböztethető a néger fekete testétől. Fúrtak, ácsoltak, lapátoltak, s mikor a csille megtelt, megfeszített izmokkal tolták a feljáróig. Ott már várakozott az üres csille. Azt leakasztották a vontatókötélről, ezt bekapcsolták és Pista megrántotta a csengő zsinórját. így ment ez orákon keresztül, a fúrógép fülsiketítő zajában, izzadva, megállás nélkül. A kenyérért harcolni kell! Éles sikoltással jártak a lapátok a fejtés mellé lefektetett acéllapon. A szén nem fogyott. Ha az acéllap a megfeszített iramú lapátolás következtében mégis megüresedett, Józsi a kapával már újabb széntömeget húzott rá. Feszültek az izmok, szinte ropogtak a karok. Dolgozott a négy ember, mintha egymást akarták volna utolérni. Igazuk van a bevándorlóit magyaroknak, hogy az egyik honvédnótát ilyen változattal éneklik esténkint a barakkban: “Vedd le a kalapod a bányász előtt.” A kenyérért harcolni kell! A nigger egy pillanatra megállóit a fúróval. Csak éppen annyira, hogy arcáról letörölje a verejtéket. De ez a pillanat minta adott jel lett volna, Józsi is kiegyenesedett. Balkézbe fogta a kapa nyelét és szénporos jobbjával végigsimitott az arcán. A verejték nem jött le, viszont Józsi arca még feketébb lett. Káromkodva szólt a lapátolókhoz: — Fiuk, én hazamegyek! Elegem volt ebből a pokolból! Éppen elegem! A lapátolok nem válaszoltak. Arcuknak egyetlen izma se rezdült. Megszokták már honfitársuk gyakori kitörését. Tisztában voltak egymással, nagyon jól tudták, hogy melyikük hányadán van. —Hazamegyek! — ismételte konokul a legény, bár tudta, hogy a másik kettő nem figyel rá — Én eddig mindig fönn dolgoztam a napfényen, a szabad levegőn. Többé nem jövök élve a föld alá! Engem embernek neveltek és nem gilisztának. Hazamegyek! Értitek? Bizony Isten, mondom, hogy hazamegyek ... — Ugyan fogd már be a szádat! — rivallt rá János, aki valamikor géplakatos műhelyben dolgozott egy óbudai svábnál — Ha nem birod a munkát, akkor minek jelentkeztél a bányába? Az egykori fuvarosból feltört az önmaga elleni szemrehányás: — Minek?... Az ám, minek is jelentkeztem a bányába? Mert marha voltam! Nem tudtam, hogy milyen cudar világ van itt. Még morgott valamit, aztán hátra lépett, ahol az ácsolatról függött a tarisznyája. Kivette belőle a fiaskót, nagyot húzott, aztán folytatta,' ott, ahol abbahagyta: —■ Elegem volt Franciaországból! Büdös ez a bánya! Meg sok itt a patkány. És folyton csurog a viz. Egyszer tán ránk is szakadhat. Hiszen ötszáz méteres földréteg van felettünk. Ötszáz méterrel feljebb nyílik a virág, nő a fü, ragyog a napfény és mi itt kukackodunk ... Hazamegyek! Elég volt! Újra ivott. — Valóban elég volt! — vágott közbe a géplakatos — Elég a dumából. Most aztán fogd meg a kapa nyelét, mert látod, már nincs mit lapátolni! Te is úgy képzelted el a bányát, hogy itt kocsma is van a föld alatt, mi? — Azt nem! — felelt sértődötten a legény — de azt nem tudtam, hogy a bányának nincsen ablaka. Megmarkolta a kapa nyelét. Harcias volt ez a mozdulat, de kicsit erőtlen. Pista és János összemosolyogtak. Ők már beletörődtek az emigráns bányászok által lefektetett ujfent igazságba: a munka ől, butit és nyomorba dönt. A bor meg erőt ad. A néger abbahagyta a munkát. Vigyorogva magyarázta, hogy most ácsolni kell, mert különben leomlik a mennyezet. A lapátolok eltolták az utolso csillét, rákapcsolták a vontatókötélre és Pista háromszor egymás után megrántotta a csengőzsinórt. Ez azt jelentette, hogy most hosszabb ideig szűntél a szállítás. — Még ácsolni is kell, — folytatta Józsi kifogyhatatlan panaszait, mikor a másik kettő visszatért. Csak dűlne már egyszer be ez az egész szakramentum! Még egyet húzott az üvegből, aztán a néger utasítására fűrészelni kezdte az egyik tartóoszlopot. Az ácsolat már félig készen is volt, amikor az oxigéncsövön egyenletesen ismétlődő kopogások adták hírül a szünet kezdetét.
