Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-11-01 / 5. szám
8 TÁROGATÓ A BOLDOGULT FELESÉGEM. A szobába lágy félhomállyal szűrődött be a fény. Az ablak alatt nagy diófa lóbálta lombzászlóit, a lombcsomók itt-ott már sárgultak. Nyár vége volt, de a nap még éles, erős és állhatatos tűzzel lángolt, mint a vénülő ember szerelme. A fény a lombok között csúszott be topázsárgán és keményen s ahogy odakinn a nyárvégi szél belekotort a fa kontyába, az abroszon játékosan futkostak a fényfoltok. Boros doktor ur megkavarta a kávéját. A kávé gőze meleg illattal fénylett szét a szobában. Az otthon illata volt ez, bársonyos, puha és családias illat. Szivig-nyilalló, könnyes illat volt ez, ha sötét lett volna, ez a szétfoszló, nyugalmas illat lehet, hogy világított is volna. A fény az ezüst kávéskanalakra és az ezüst cukortartóra esett. Az aszszony, Boriska, két kockát ejtett a kávéjába. — A boldogult feleségem is két kockával itta — mondta halkan Boros doktor ur s a szeme áttüzesedett, mintha a fekete szemeket könny futotta volna be. Tört a kalácsból. A kalács mazsolás volt és foszlós és gyermekkori, boldog, ünnepi izeket juttatott az ember eszébe, fehér, karácsonyfás karácsonyokat és virágos, parfümös husvétokat. — Jó kalács, — mondta Boros doktor ur. — Mintha az édesanyám sütötte volna. Vagy a boldogult feleségem ... Szájában szetömölött az illatos iz s a szivére ráterült az áhitat. Mintha a szivére is abrosz terült volna, fényből és melegből szőtt vakitó abrosz. — Mert, tudja, Boriska, a boldogult feleségem nem tudott főzni, amikor elvettem. Tizennyolc éves volt. Akkor került ki az iskolából. Hol is tanult volna meg főzni, szegényke?! Az édesanyám tanitotta meg mindenre. így aztán épp úgy főzött szegényke, szegény boldogult feleségem, mint az édesanyám. Talán ezt már mondtam is magának, Boriska. Tört újra a kalácsból és a kávéból is kortyolt. Kissé bólogva ivott, nagy, túlméretezett feje gyakran bólintott, olyankor is, amikor a helyzet nem kivánta meg szorosan a bólongatást. — Tudja, Boriska, egyszer, nohát, az édekes volt. Az édesanyám a hugomékhoz utazott. És szegény boldogult feleségem palacsintát sütött. Ez még egész a házasságunk kezdetén volt. Tudja, nagyon szeretem a túrós palacsintát és a kedvemet kereste a drágám. Ha túrós palacsinta van ebédre, nekem más nem is igen kell. Valamilyen leves, meg túrós palacsinta. Az én feleségem hozzáfogott hát a palacsintasütéshez. Még a tésztát csak megkeverte. Az még ment. De amikor a palacsinta az egyik felén megsült, hahaha, tudja, a palacsintát nem tudta megforditani. Átszaladt a szomszédba, ott forditották meg neki. Húsz palacsintát sütött s hahaha, mind a húszat a szomszédban forditották meg. Ezzel a papacsinta-esettel sokszor húztam szegény, boldogult feleségemet. Ahogy-nevetett, szeme még jobban megtelt belső tűzzel. Meleg, dióbarna szeme volt s hamar elöntötte a nedves láng. — Az én boldogult uram, — kezdte az asszony, — nem szerette a palacsintát túrósán. Csak sonkásán. Tudja, a sonkát a palacsinta tésztájába keverve. — Hát úgy is jó — bólogott az orvos. — Hogyne. Jó az úgy is. Lenyelte az utolsó falás kalácsot is. — Tessék még — kinálta az asszony. A férfi száján kis, szerény mosoly kenődött szét. Kis restelkedő és meleg mosoly. — Köszönöm, — mondta halkan és kivett újra egy darab kalácsot. Mozdulata kissé gyors és türelmetlen volt. Tudta, hogy ellenállni úgyse tud. — A boldogult feleségem is sütött vasárnapra mindig. Mazsolásán ő is. Nem is lett volna vasárnap a vasárnapunk kalács nélkül. Üres lett volna nélküle a vasárnap-délutánunk. Üres és tartalomnélküli. Az egyszerű örömöket szeretem. A vasárnap-délutáni kalácsot és jó izt. Az abroszon meglanyhultak a tüzfoltok. Odakinn a sárguló levelek suhogni kezdtek. Mintha valami lágy és szétfoszló muzsika váratlanul dühös decrescsendóba csapott volna át. Az asszony leszedte az asztalt. Boros doktor ur lehunyta félig a szemét. Álmos és kissé sunyi volt igy a tekintete, mint a megszelídített ragadozóké. Az asszonyt nézte. Az aszszony puha és meleg mozdulatait. Mintha fény vette volna körül az asszonyt, halk, tü-
