Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-11-01 / 5. szám
Tárogató 9 zes fluidum. Hajára ráesett a nap s a sötétszőke haj korona ham vásár anyosan tündökölt. Boros doktor urnák különös gondolatok bizseregtek az agyában. Eszébe jutott az az első találkozása az aszonnyal. Puha téli nap volt. Akkor már valami tizenöt betegét látogatta meg. Egész délelőtt futkosott, recsegő szörtyzörejek muzsikáltak a hallócsövébe s kemény ujjai fádalmas betegségeket tapintottak ki. Néha nehéz eseteknél lanyhán és megnyugtatóan mosolygott, dióbarna szemében biztató láng gyűlt fel, amitől a legnagyobb betegekben is reménység lángolt fel. Az asszony a tizenhatodik volt. Egész könnyű influenzában feküdt. Kinn szakadt a puha hó. És neki valahogy kinyilt a lelke, mintha gyónt volna. A feleségéről beszélt, aki ezelőtt öt évvel halt meg. Benn meleg volt, a meleg szinte álmositóan duruzsolta körül a testét és a lelkét. S az ablakot csapkodta a fénylő-ezüst hózimankó. Másnap újra eljött. Amig az asszony beteg volt, mindennap. Később már akkor is, amikor az asszony felgyógyult. A boldogult feleségéről beszélt mindig az asszonynak s olyankor az asszony szemében lágyancsillanó részvét lángolt fel. S egyszercsak azon vette magát észre, hogy az asszony megszokásává és szenvedélyévé válik, mint a mindennapos tizenöt cigarettája. Kellett neki az asszony elfátyolosodó, harmatos tekintete. Kellett a szava, amely olyan volt, mint a zengő hóesés. Kellettek az asszony olvadó és fényes mozdulatai. Jó volt ehhez a halk és egyszerű asszonyhoz menekülni a kisváros ingadozó hőemelkedése elől. —Soha nem csaltam meg a boldogult feleségemet, soha — kezdte halkan Boros doktor ur, amikor az asszony újra leült. — Pedig az én feleségem három évig volt súlyos beteg. Ágyhoz láncolt, súlyos beteg volt szegény három évig. Mégsem csaltam meg. Holott egy orvosnak sok alkalma nyilik ... — Az én boldogult uram, — mosolyodott el az asszony puha, pihés mosolylyal s a szobában az emlékek köde kavargott, — bizony, kicsit szoknyavadász volt. De nagyon finoman csinálta. Azt hitte, én semmit se tudok meg. De mindent megtudtam. Mindent. A szava lágyan muzsikált, mint mikor zongorabillentyük skáláznak fel. — Szegény boldogult uram, maga volt az élet és egészség. Olyan volt, mint egy bokszbajnok. Csak a feje volt kulturált és finom. Hisz látta a fényképét. Most az orvos szólalt meg: — A boldogult feleségemről álmodtam az éjszaka. Kissé mohón, de ünnepélyes, meleg hullámmal beszélt. — Mintha virágos mezőn sétáltam volna vele. Körülöttünk csupa margaréta virágzott. Sütött a nap s a boldogult feleségem egyszercsak felém fordult és azt mondta: Tudod mit, Kálmán, vedd el Boriskát feleségül. Csend lett egy pillanatra, kissé döbbent és meglepett csend. A nap erős és forró fényfoltokat dobott be s kinn suhogott a lombok nyugtalan dala, — Mit szól hozzá, Boriska? Mondja, lenne a feleségem? — zengett fel a halk és tétova szó a férfi száján. — Hogy őszinte legyek, — kezdte akkor az asszony, — tudtam, hogy elkövetkezik egyszer ez a perc. És a múltkor kimentem a temetőre. Kimentem, hogy bejelentsem a boldogult uramnak, szegény Sándornak, hogy férjhez megyek. S megkérdeztem lélekben tőle, mit szól ő hozzá. Mit szól a választásomhoz. És éreztem, hogy beleegyezik. Valami puha, bársonyos meleg öntötte el a szivemet. Hát ha már a maga boldogult felesége is úgy akarja, meg az én boldogult uram se bánja, a felesége leszek. A nyitott ablakon pokháló-foszlány libbent be. — Őkörnyál, — mondta az asszony és a szemében a későn kinyilt szerelem fényes Ígérete tündökölt. — Napsugaras, boldog őszt igér, bólintott rá lágy mosolylyal Boros doktor ur s az assony gödrösen-ragyogó keze után nyúlt. Ölbey Irén. HAZAMEGYÜNK... ' — Elbeszélés — Négyen dolgoztak együtt a fejtésnél: János a géplakatos, Pista a diák, Józsi a fuvaros és Pierre a néger. Négy bányászmécs birkózott reménytelenül a feneketlen sötétséggel és kísérteties, imbolygó fényüknél négy embernek csu-
