Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1949-09-01 / 3. szám

10

TÁROGATÓ

Uj kenyér

Mihály mogorva, hatalmás harapásokkal taszította magába a hajábafőtt krumplit. Homlokán sötéten ült a kesérüség.

— Kenyér véna mán jó. Kenyér meg szalonna. Fehér, füstös szalonna, amék csakúgy olvad az ember szájában. Meg kenyér. Melegill^tu, lágy kenyér.

Kinn a tavaszvégi nap arany tüze dalolt. A lobogó arany tánc belibbent a házba s mintha sok-sok arany pille röpdösött volna szanaszét, a napcsóvában szinte lángot vetett a füstös, fekete nyomorúság. Megcsillantak az ágyon a rongygubancok, parázslóit a légypiszkos petróleumlámpa és még az ágyhoz-támasztott mosóteknőn is lila lánggal virágoztak az éktelen vizfoltok.

Az egyik gyerek szappanbuborékot fújt, a szalmaszálról nagy, szivárványszínű gömböket kapott el az arany levegő.

A nagydarab ember mogorván állott fel. Kék szemében most sötét lángok villantak meg s a szemek fölött megrándult a busa szemöldök, mint mikor viharoshullámu tavak partján szél cibálja a fekete bokrokat. Gyomrában savanyú ízzel égett a hajábanfőtt krumpli.

Az asszony — kis ráncosraaszalódott asszony — odanyujtotta neki a tarisznyát a kukoricagörhével. Olyan alázattal nyújtotta oda, mint egy égő áldozatot. Mihály átlóditotta a tarisznya madzagát.

— Azért még megpróbálom Baracson a Kováchy-uraságnál — mondta nagyon halkan.

— Felszegődtették már ott is az aratókat. Felszegődtették már mindenütt. Oszt messzi is van. Három óra járás. Sok követ lehet azalatt feltörni. Sipitós, panaszos hangja volt az asszonynak. Sok apró sikoltásokból tevődött össze a szava.

A nagydarab mogorva ember melegkék szeme belemeredt a lángoló nyomorúságba. Megigazította vállán a tarisznyamadzagot s arra gondolt, hogy az az igazi szép munka, az aratás. Az ember orra alatt édes földszag berzenkedik. A levegőben pacsirta hányja a cigánykereket. S a csorduló kalászfejeken megzizzen a nap. Az a szép. Nem ez az örökös kőkopácsolás.

— Azért csak elnézek. Megmondom

Mátyásnak is a szomszédból, hogy gyöjjön ő is. Kenyeret szeretnék én mán enni, meg galuskát. Nem mindig kukoricagörhét.

— Jó a — sipított fel az asszony veszekedésekben élesedett, cérnavékony szava. — Jó a görhe is. A krumpli is. Csak azt adjon az Isten elegendőt.

Rászakadt a hegyekre a világtalan este, amikor az ember visszajött Baracsról.

— No? — kérdezte az asszony.

— Felszegődtem, — nevetett az^ ember. — Az egyik részes arató rozsdás szegbe lépett. Hát ahelyett. De Mátyásnak nem sikerült. Gyengéllették is. Haragszik is, mintha én lennék az oka.

Térdére ültette a legkisebb gyereket s nagy, csontos ujjaival belecsiklandozott a gyerek meleg nyakába.

— Galuskát eszünk, Annuska. Karácsonyra meg mákos bobájkát.

A gyerek csilingelő kacagással kapdosta aranyhajas babafejét.

Az ember nagy homloka belemerült a lüktető, fekete estébe. Mert ilyen az élet. Az a rozsdás szeg a másiknak szerencsétlenséget hozott. Három nap alatt elpatkolt, szegény. Neki meg az a rozsdás szeg lett a szerencséje.

... Hanem attól az időtől Mátyásék csakugyan haragudtak. Nem is volt az harag, csak olyan gyenge neheztelés, mint mikor valaki a szerencsét irigyli a másiktól.

Különösen akkor tornyosodott fel Mátyásékban a keserűség, amikor Mihály hazajött az aratásból és teli zsákot görgetett magával a talicskán. Meg még akkor, amikor átcsapta hozzájuk a nyári levegőfuvallat a kemencefüstöt.

— Sütik mán az uj kenyeret, — fuldokolt torkukban a gyűlölködő irigység.

Hát bizony, sütötték. Mihályné már délben palacsintát kevert a gyerekeinek. Illatos kecsketejből, meg uj búzalisztből keverte meg a tésztáját. De olyan is volt az, hogy csak úgy omlott az embere szájában.

Ebéd után a gyerekek odanyomták maszatos orrukat Mátyásek kerítéséhez.

— Palacsinktát ettünk — dicsekedtek s kidomborították tele bendőcskéjüket.

— Milyen az a palacsinkta, te? — kérdezte az egyik Mátyás-gyerek.

— Milyen? Jó.