Tárogató, 1949-1950 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1949-09-01 / 3. szám
TAROGATO 7 akiket ne mis ismerünk. Mi örülünk, de nem azért, mert látjuk az ő örömüket, hisz őket egyáltalán nem is látjuk. Van valami “önzés” a jóság gyakorlásában, mert kétségtelenül megnyugvással, benső békével és örömmel jár. De mivel csak az a jóság jelent örömet, amely áldozattal jár s igy a lényege szerint mások javát célozza, azt válaszolhatjuk, hogy a mások javát célzó fáradozásunk és önmegtagadásunk az önzésből önzetlenséget csinál. Ne játszunk a szavakkal! Az önzés mindig kárhozatos, de a másokért való önmegtagadásunkat kisérő örömet s ennek az örömnek az akarását ne önzésnek nevezzük, hanem egy egyszerű tényként vegyük tudomásul és pedig azon tényként, hogy Isten megjutalmazza tiszta örömmel azokat, akik neki szolgálnak. És mi Istennek szolgálunk, mikor iparkodunk megegyezésben lenni a lelkűnknek Isten által teremtett lényegével, azaz iparkodunk jók lenni másokhoz. Mert ebben az esetben mi mindig vesztünk, hogy mások nyerjenek. A tudós is mások javára dolgozik, de a felfedezése a saját dicsőségét is jelenti; az igazságosság bajnokai a történelem nagyságai közt kapnak helyet; a szépség létesítőit, a művészeket, igen sokszor ünnepük, de a jóság gyakorlóiról sokszor nem is tudnak s annál kevésbé tudnak róluk, mennél inkább gyakorolják azok a jóságot. Mert a jóság nem annyira abban áll, hogy alamizsnát adunk a szegénynek vagy beküldj ük a csekkünket a Vörös Keresztnek. Ez is jóság, az igaz. De az igazi jóság azoknak a tevékenységében áll, akik egy egész életet abban töltenek, hogy másokat tanitanak minden anyagi ellen-érték nélkül; mert hisz nekik csak annyijuk van, amiből éppen csak hogy megélnek; vagy azokéban, akik egész életükben betegeket ápolnak, akiktől semmit se várnak, akiket nem is ismernek; vagy azokéban, akik elmennek a leprások közé s jól tudják, hogy onnan többé nincs visszatérés a számukra, hanem az életüket egyszersmindenkorra odaajándékozták a szenvedő és szerencsétlen embertársaik javára. Itt és hasonló esetekben mutatkozik a jóság a maga teljes tisztaságában, amely mindig a magunk életének valami mértékben való feláldozását jelenti az embertársaink javára. Vannak olyanok sokan, akik ezt az önfeláldozó jóságot nem tudják megérteni. Hogy lehet a világról és annak minden öröméről lemondani s az életünket mások javára feláldozni — kérdezik ők s azért kérdezik, mert nem tudnak arról a hatalmas benső örömről, amelyet ezek az áldozatos lelkek kaptak cserébe a világ élvezeteiért. De persze nem egyszerű cseréről van itt szó; vagyis nem azt akarjuk itt mondani, hogy némelyik ember elvezi a világot s megundorodik tőle s aztán áldozatos életet kezd élni. Bár ilyenre is van példa bőven, a legönfeláldozóbb életet nem azok vállalják, akik a világból kiábrándultak, hanem akik Krisztust megszerették. Ők tehát jók, mert Krisztus akarja, hogy jók legyenek; áldozatos életet élnek, mert Krisztusnak akarnak eleget tenni; vállalják a rendkivül nehéz, testet és lelket megőrlő feladatukat, mert hisznek Krisztus segítségében, remélik azt s nyilván meg is kapják, mert ilyen segítség nélkül az életük hősiessége nem látszik lehetségesnek. Mert hősiességről van ott szó, ahol valaki le- « mond a kényelméről, a nyugalmáról s a személyisége sok jogos követelményéről azért,hogy másoknak életük és több életük legyen. Az igazán jó ember az, aki az életét másoknak adja s nem pillanatnyilag adja, hanem az egész életén át s mindezért semmit se kér cserébe :ez a külső jelenség. A benső az:hogy mikor az életét másoknak adja, akkor tulajdonképen Krisztusnak adja s cserébe reméli Krisztus vigasztaló örömét e földön s örökkétartó boldogító jutalmát a másvilágon. Mennél több a krisztusi motívum a jóságban, annál tisztább s annál őszintébb az. De a világot csak a jóság tarthatja fenn, amiből tehát az következik, ht)gy mennél őszintébben hisznek az emberek Krisztusban, annál több igazi jóság és igazi öröm lesz a földön s annál inkább tudunk fennmaradni egyénileg és ősszességileg (együttesen). Krisztus a világ Megváltója, mert kínszenvedésével és halálával helyreállította azt a viszonyt, amelyet Isten és ember közt az emberi engedetlenség és büszkeség megrontott; de egyszersmind az emberiség Fenntartója, mert az ő hívei és tanítványai a saját képességeiknek megfelelően vállalják a jóság gyakorlását. Azaz vállalják azt, hogy az éle
