Tárogató, 1948-1949 (11. évfolyam, 1-8. szám)
1948-07-01 / 1-2. szám
TÁROGATÓ 11 zsúfolt és füstös. Nyugodt, csendes, barátságos atomszféra csak a karzaton van, ahol nincsen kiállított anyag, csupán jégbehütött sör. A látogatók ezt a karzati helyiséget is kellő odaadással kezelik, amint a számuk mutatja. Ennek a beszámolónak az elején jeleztem, hogy szépet keresni mentem ki erre a minta vásárra. Hol volt a szép? Majdnem mindenütt: az ízléses bőrárukban (angol, cseh), dobozokban (Kina), vázákban (Kina, Brazilia), szőnyegekben (Kina), szövetekben (angol, cseh), hímzésekben (Kina), férfi és női ruházati cikkekben, svájci órákban és másokban. A svájci órakiállitásért sorba kellett állni, de megérte. Formai és szerkezeti tökéletesség egyesül bennük s érdekes volt látni a mindentudó Patek Philipeket, kronométereket, egy majdnem papir-laposságu órát, a világ legkisebb óráját, az Erzsébet főhercegnőnek ajándékozott karkötő-óra másolatát, amelyet a kiállítás után azonnal szétszednek, mert — úgy látszik — nem szabad belőle kettőnek léteznie, és a sok élő virágot, amelyek persze halálra voltak ítélve s egy hét alatt meg is haltak. Ha arra a kérdésre kellene választ adnunk, hogy melyik ország kiállítása volt a legegyöntetübben szép, Brazilia a válaszunk. A brazíliai férfi ing-anyag és női ruha-anyag olyan szép volt, hogy csak elállt a lélekzetünk. Amint már említettük, a kiállított bőranyag alligátor és óriáskígyó volt s ezeket nem kell tovább részletezni. Egy pár keramikai holmi is volt s a díszítésük feltűnt az eredetiségükkel és jóizlésükkel. Mindezek mögött egy név volt s nincs kétségünk afelől, hogy Signor Matarazzo nemcsak tudja, hogy mi a szép, de nem is akar másról mint szépről tudni. És hogy emlékem is maradjon a kiállításról, valamit vásároltam is. Ez is szép darab, erősnek is látszik és az én életfolyásomnak nagyon megfelelő: pénztárca. Igenis, pénztárca. Nem bankónak való, mert az inkább csak dicsekvés-számba menne; nem is kombinált bankó és aprópénztárca, ami most nagyon divatosnak látszik, hanem egyszerűen aprópénz bugyelláris. Ami azt is mutatja, hogy mi nemcsak szellemileg, hanem anyagilag is még mindig a magyar néphez tartozunk. (Cz. A.) A LELENC A levegőben tavasz muzsikált álmosan és lobogó-sárgán. A fák pihés ágát nyafka szél hesegette. Az árokparton virágzott a bodza s meleg, nyúlós illata megcsavarta az orrot. Az utkaparó udvarából éles kotkodács csattant fel heves tavaszi lázzal. A lelenc az országút porában baktatott a nevelőanyjával. Aránytalanul nagy, erős lábait vidáman kapkodta. Cipője a válán átvetve, azt majd csak a város végén huzza fel. Egyik ágon vadrigó füttyentett s a lelencben hirtelen fel viharzott a nyugtalan szomjúság visszafüttyenteni a bolond madárnak, de félt, hogy nevelőanyja nyakon találja légy inteni. — Oszt megmondd a gondozó kisasszonynak, hogy az elmúlt vasárnapon is kacsahúst ettél. Zsíros, betokozott parasztasszony volt, akinek minden gondja a vagyonszerzésre irányult. A lelencet is azért tartotta csak, hogy szolgalegényt ne kelljen fizetni. A gyerek fekete-bogár szeme csufondárosan villant meg. Ilyenkor, amikor a gondozó-kisasszonyhoz mentek felviháncolt benne csiperke szemtelenség. — Ettem ám. De csak a lábát. Hát azon is van hús? — Ne, bolond, ne, — csapdosott az asszony szava. — De a nyakán van hús? Vagy azon sincs? Oszt most vasárnap azt eszed, he. Hangosan, csattogó lármával beszélt, mert a lelenc az egyik fülére nagyot hallott. Az ember egyszer úgy képen találta csapni, hogy megeredt a gyerek füléből a vér. Azóta úgy érezte szegény, mintha a fülében valami csörgött volna. Olyan volt az a csörömpölés mint mikor messzi szánok csörömpölnek téli éjszakákon. Ki tudja, hogy mi csörgött s fülében. — Hát a nyakán van hús, — ismerte be a gyerek s az országúiból kiágazó mellékösvényt figyelte. Az ösvény az utkanyarulatnál csapott mellékvágányba. Zöld, lobogó-üstökü fák között futott az ut s beleveszett a gyöngypárás, puha ismeretlenségbe. Hirtelen körülnézett. Senki. Csak a tikkadt, érett tavasz feküdt erős lihegéssel a tájra.
