Tárogató, 1948-1949 (11. évfolyam, 1-8. szám)
1948-07-01 / 1-2. szám
12 TÁROGATÓ — Most meg lehetne lógni, — gondolta magában a gyerek. — Csak hirtelen lehajolnék, mintha a talpamba szálka szaladt vóna. A cipőt odaadnám az asszonynak, hogy fogja csak, oszt maga csak menjen, majd utolérem. Ccak kipiszkálom a talpamból a tüskét. Oszt amikor az asszony jómessze járna, eliramodnék. Hetek óta muzsikált már benne ködösen a szökés vágya s most szomjasan tapadt szeme az ösvényre, amelyik aranysárgán és táncosán kanyargóit bele a zöld vetésfoltokba, mint egy szeszélyesvérü patak. Hát bizony, jó volna megszökni. Még ha panaszkodna is a gondozó kisasszonynak, akkor se hinne neki. Nem is panaszkodik. Minek? Hogy csak a száját jártássá? A gondozókisasszony szigorúan néz rá, csaknem haragosan, el nem mosolyitaná magát a világ pénzéért sem. Ingyen még úgyse. Az aszszonynak hisz, nem neki. Pedig tegnap reggel is azzal a krumplival lakott jól, amit a disznónak főztek. De még azért is kapott egy cifrát, hogy még a disznó elől is eleszi az eleséget. No, nem mondja, ma kávét kapott friss kenyérrel. Ilyenkor, amikor a gondozó kisasszonyhoz mennek, mindig kávét kap, meleget, jószáguk Máskor meg? ... Hej, rossz annak, akinek nincs anyja. Már a kanyarodóhoz értek. Messze arany köd libegett. A végtelen táj felett a mezők illatos csendje úszott. Akkor a gyerek hirtelen felszisszent: — Hujnye, a kutyafáját. S a lábát sántikálva kapta fel. — Mi lelt? — mordult rá az asszony. A gyerek az asszony kezébe nyomta a cipőt. Épp úgy, mint ahogy gondolatban előre elrendezte. — Fogja csak. Valami tüske szaladt a lábomba. Majd kipiszkálom. Oszt maga csak menjen. Majd utolérem. Az asszony megindult a sipővel a város félé. Ám alig ment tiz lépést, a gyerek hirtelen felugrott. — No, Isten megáldja, — kiáltott oda az asszonynak csufondárosan. Aztán csak futott vad nekiirarpodással, akár a nyúl, ha vadászt szimatol. Az asszony kiáltozott utána, először kérlelve, hivogatva, aztán fenyegetőzött. A hersegő kiáltás a fiú süket föléhez csapódott, dobhártyája a vékony, szétloccsanó hangot még felfogta, de a szavak értelmét már nem. Az ösvény kanyarulatánál még visszafordult. Az asszony még ott állt az ösvény végén a melegtől és a méregtől kifőve. A lelenc kiőltötte rá a nyelvét, aztán tovább loholt. A világ kitárult előtte. Nagy poszméhek döngtek, az ágak közt fénylőtollu madarak rajcsuroztak s a levegő tele volt meleg, mézes bodzaillattal. S ahogy futott, lába nyomán felcsapott a forró por, mint az arany füst. Hirtelen megállóit. Körülötte hamvas-zöld búzamező lángolt s arcába csapott a jószagu szél. A lelenc mély lélekzéssel nyújtózott bele a mezők aranylila pihegésébe. Most már lassú füttyszóval bandukolt tovább az utón. A kilátásba helyezett kacsanyak se izgatta. — Úgyse lett vóna belőle semmi, — legyintett. Tizenkét évéhez közeledett a lelenc, de kilencnek is csak nagy jóakarattal látszott. Villogó, diónyi szemében félelem lapult és sunyi, fekete panasz égett. Izzadt haja csapzottan lógott homlokába. Az ösvény országúiba torkolt. Elindult rajta. De hirtelen megtorpant. — Hü, az áldóját, e meg rendőr. Attól tartott, hogy a hatósági ember majd kifaggatja, honnan jött, hová igyekszik. Aztán csak hazaviszi. Nyom egy-két barackot a fejebubjára, és csak ennyit szól: — Itt a helyed, öcskös. A Balogh Menyusék lelence is igy járt. Hiába hadakozott, visszavitték. Pedig már a negyedik falu határában kódorgót. A lelenc futni szeretett volna újra. Futni., amerre tágabb a világ. De meggondolta. Hátha ebből kerekedne a baj. — Aggyon Isten, — köszönt illemtudón a rendőrnek. — Szerbuc. Haza? Haza? — mosolyodott el a nagy, marcona ember. A gyerek csak a szájamozgásából gondolta, mit mond a rendőr. — Ühüm, — lógatta busa fejét. Szivében öröm repesett. No, ezt könnyen megúszta. A gyerek újra ösvényre bukkant. Az ösvénynél meg nagyhatár szagos rétre. Úgy hasalt bele, mint a puha, szappanillatos ágyba. Beleiben már éh( Continued on cover page 3)
