Tárogató, 1948-1949 (11. évfolyam, 1-8. szám)
1948-07-01 / 1-2. szám
TÁROGATÓ 9 jón a cseh szöveteknek azért volt olyan feltűnő sikerük, mert olcsóbbak voltak, vagy tényleg jobbak voltak más szöveteknél? S kitől lehet erre nézve felvilágosítást kapni? A vevő-kereskedő arra is gondolhat, hogy a jó formájú szövetet úgyis felkarolják az öltöny-csináltatók s itt Amerikában amúgy is mindent csak rövid időre vesz az ember, órát, autót, ruhát egyaránt. Hogyan tudnám én megmondani, hogy mi a szép és egyúttal tartós szövet? Sehogyan; de ez nem is fontos, mert én nem vásárolni jöttem, hanem nézni. Mr. Lee, a shanghai-i kereskedő, aki csupa előzékenység és udvariasság volt, ezt nem akarta elhinni. Mindenáron rám akart sózni egy hímzett sárga selyem kabátot házi kényelemre. Azt mondta, hogy az ára Kínában 50 dollár, de ő 16 és Yí dollárért adja. (Jól is néznék én ki egy ilyen mandarin öltönyben ebben a poros és koromtól telitett szobámban!) Mondtam Lee urnák, hogy inkább váza érdekelne (a vadvirágok már nőnek!), mire azonnal elkísért egy távolabb levő másik kínai kereskedőhöz, aki váza-specialista volt. Sok váza volt itt s modernek. Itt úgy gondoltam, hogy nekem nem azok kellenek, amiket láttam, hanem lehetőleg egy vörös szinü. (Az u.n. kínai vörös igen szép szin s nekem régóta fájt a fogam egyre.) Azt mondták, hogy a vörösek még bennvannak a ládákban s fáradjak el holnap, így egyelőre búcsút vettem Mr. Léétől és barátjától azzal, hogy majd “holnap látjuk egymást.” Láttuk is egymást, de vétel nélkül. A “vörös” vázák nem vörösek voltak, hanem valami rózsaszín félék, amelyek valószínűleg jók arra, hogy lámpatartókat csináljanak belőlük, de nem megfelelők az én vadvirágaim számára. Mr. Lee azonban nem adta fel a reményét arra nézve, hogy engem egy vörös vázához segítsen. Azt mondta, hogy van egy másik kínai barátja, akinek van vörös vázája. Mivel a vásárnak még az első napjaiban voltunk, ezt a fontos kereskedelmi tranzakciót egy másik napra halasztottuk. Közben egyebeket nézegettem. A csehek hoztak át fotografáló gépeket, amelyekben Kanadában még mindig nagy hiány van. Hoztak Rolleiflex másolatokat, amelyeknek cseh nevük van, s egy 16 mm-es gépet megfelelő nagyitokkal. Ez az apróság tetszetős formájú volt s emlékeztetett arra a gépre, amely a háború előtt Észtországból jött be s egy négyzetcentiméteres képeket csinált. Az ára a vevőknek 70 dollár s 3.5-es lencsével van ellátva. Ennek lehetne itt jövője, de egyelőre a csehek nem exportálhatnak fotografáló gépet Kanadába. Se ridikülöket. Pedig ezek nagy választékban s igen ízléses kivitelben szerepeltek. Persze ezeket a mintákat eladják amerikai vevőknek, akikből 25 ezerre számítottak, s azok a dollárjaikkal megvehetik. A retail-áruk vagy 30 dollár volna Kanadában s ez nem nagyon olcsó. Volt a cseheknek régi szabású férfitárcájuk; jó volt látni; emlékezetünkbe idézte a régi időket, amikor az osztrák magyar monarchiát még nem hívták Dunai Államoknak. (Mondanunk se kell, hogy magát a Monarchiát egyáltalán nem óhajtjuk vissza.) Egy kiállítási “utcasor” közös nevezőre volt hozva, mert bár különböző és egymástól messzeeső országok szerepeltek benne, mint Írország és British West Indies, a portékájuk mind viski volt. A viski nem látványosság s igy továbbhaladtam és csak Brazíliánál álltam meg, amely kiállította a szivarjait és az alligátor bőreit. Az alligátor ronda állat s a tropikus leirások mind úgy emlékeznek meg róla, mint a legkegyetlenebb gyilkosról. De az asszonyok szeretik a bőrükből készült kézitáskákat s igy nem csudálnánk, ha róluk is elevenen szednék le a bőrt, mint India óriáskígyóiról, amely gyalázatosságról egyszer mozi-felvételt is láttam a bécsi Urániában s megborzadtam a szenvedésük láttán, de még inkább az emberek kegyetlenségén s leginkább az asszonyok butaságán, akiknek mindenáron kigyóbőr cipő kellett. A viskit és szivart nem próbáltam ki, főleg azért, mert senkisem kínált meg velük, de a columbiai kávét igen. A hirdetés azt mondja, hogy “infra roast”. Hogy ez mit jelent, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a kávéjuk igen jó volt, amit jó volt megjegyezni, mert a vásári éttermekben 25 centet számítottak egy csésze kávéért. A Malay States kiállításán fémedények és ékszerek voltak egy csomó drágakővel együtt. Egy szépen mintázott
