Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-09-01 / 3. szám
8 TÁROGATÓ úgy érezted volna, hogy oda kell adnod az életedet. De az a parányi hir mégis úgy elsüvöltött fölötted, a te szűkös kis életed felett, mint a tengerről jövő szél. És aznap reggel agy másik barátod nézett rád és kérdezte: “Megyünk vagy nem megyünk?” És te azt válaszoltad: “Megyünk.” Te tényleg sohase csodálkoztál azon a parancsoló hangon, amely arra birt, hogy beállj. Te elfogadtál egy igazságot, amelyet sohase tudtál szavakba önteni, de amelynek a magától értetődő mivolta lenyűgözött. És nekem, amig a történetedet hallgattam, egy kép merült fel az elmémben, és akkor megértettelek. Mikor a vadkacsák és a vadludak vándorolnak, mikor az évszakuk elérkezik, különös izgulás van azokon a vidékeken, amelyek felett elrepülnek. Mintha a nagy háromszögű repülés megdejelezte volna őket, a baromfiudvar jószágai egykét lábnyira a levegőbe szökkennek s megpróbálnak repülni. A vad hivása szigony erejével csap le rájuk s a vadság parányi maradványa meggyorsítja a vérüket. A fárm összes kacsái egy pillanatra vándormadarakká alakulnak és azokban a kemény kis fejekben, ♦ amelyekben eddig csak a pocsolyák, férgek és baromfiudvarok alázatos képei tanyáztak, felmerül a szárazföldi kiterjeszkedésnek, a tengerek szélességének és az óceán szele sós izének az érzése. A kacsa jobbra balra tipeg a drótkalickájában, mert egy hirtelen szenvedély ragadta meg, hogy véghez vigye a lehetetlent és egy hirtelen szeretet, amelynek a tárgya titok. így nyűgözi le az embert is az igazság titokzatos előérzése olyannyira, hogy felfedezi a könyvelésének a hiábavalóságát és az otthoni kis előnyeinek az ürességét. De sohase tud nevet adni ennek a fennsőbbséges igazságnak. Az emberek ezeket a szűkszavú kemény elhívásokat fizzál magyarázzák, hogy szükségünk van menekvésre vagy hogy a veszély csábit bennünket, mintha csak tudnánk, hogy honnan jött a menekvés szükségessége vagy a veszély csábítása. Beszélnek a kötelesség hívásáról, de vájjon mi tes2i a kötelesség szavát olyan lenyűgözővé? Mit tudsz nekem mondani, őrmester, arról a te nyugtalanságodról, amely beléd szivárgott, hogy megzavarja a békés létedet? A hivó szó, amely téged megzavart, minden embert kínoz. Akárhogy nevezzük is, akár áldozatkészségnek, költészetnek vagy kalandvágynak, a hivó szó mindig ugyanaz. De az otthoni biztonságnak sikerült elnyomi bennünk azt a részünket, amely a hivó szónak engedelmeskedni judna. Mi már alig rebbenünk; a szárnyainkat egyszer vagy kétszer megmozgatjuk s aztán visszazuhanunk a baromfiudvarba. Ó, mi okos emberek vagyunk. Mi nem szeretnénk a sekély es kis valóságunkat elveszteni azért, hogy egy nagy árnyékot foghassunk meg. De te, őrmester, te felfedezted azoknak a szatócs üzletieskedéseknek az ocsmányságát, felfedezted a sekélyes örömöket, a sekélyes szükségleteket. Te érezted, hogy az igazi emberek nem igy élnek. És te beleegyeztél, hogy szót fogadsz a nagy hívásnak anélkül hogy törődtél volna azzal, hogy megérted-e. Eljött az idő, mikor a burkodból kiszabadulva az ég felé kellett emelkedned. A baromfi udvar kacsája nem tudta, hogy a kis feje elég nagy volt tengerek, szárazföldek, egek befogadására; de azért hirtelenében emelgette a szárnyait megvetve a kukoricát, megvetve a férgeket és harcolva, hogy vad kacsává váljék. Téged is úgy ragadott el az a benső vándorlás, amelyről soha senki egy szót se szólt neked. Kész voltál egy mennyegzőre, amely titok volt a számodra, de amelyben részt kellett venned. “Megyünk vagy nem megyünk? Megyünk.” A frontra mentél egy olyan háborúban, amely tényleg keveset jelentett neked. Olyan önkénytelenül választottad az utat, mint az a sötét háromszög az égenr Őrmester, mik voltak a látomásaid, amelyek kormányozták a sorsodat s igazolták azt, hogy életedet kockáztattad ebben a kalandban: az életedet, az egyetlen kincsedet. Sokáig kell élnünk, mig emberekké válunk. Nagyon lassan szőjjük a barátságok és szeretetek fonadékát. Lassan tanulunk. A teremtőmunkásságunkat lassan öntjük formába. És ha nagyon korán halunk meg, bizonyos értelemben megrövidítettek bennünket a részünkben. Sokáig kell élnünk, hogy beteljesítsük magunkat.
