Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ 7 EMLÉKSZEM, MERT OTT VOLTAM... (Mark Twain Önéletrajzából) Amint említettem, minden év bizonyos részét a fármon töltöttem tizenkéttizenhárom éves koromig. Az ott töltött életem az unokatestvéreim társaságában televolt bájjal s még az emléke is televan. Emlékszem az ünnepélyes alkonyaira és a mély erdők titokzatosságára, a föld szagára, a vadvirágok finom illatára, az eső-mosta levelek ragyogására, a cseppek zörejére, mikor a szél rázta a fákat, a fakopáncsok távoli kalapácsolására s a fácánok hangjára az grdő messzeségéből, a megriasztott lények pillanatnyi képére, amint a fűben menekültek — mindezt vissza tudom idézni s époly valószerüvé és ép oly áldottá tudom tenni, mint egykor volt. Emlékszem a pusztára, annak az elhagyatottságára és békéjére, látom a hatalmas ölyvet, amint mozdulatlanul csüng az égen a messze kiterjesztett szárnyaival, amelyeknek a tollai közt átszürődött a boltozat kékje. Látom az erdőket az őszi mezükben, az ibolyás tölgyeket, az arannyal mosott fehér diófákat, a juhart és a szömörcét (sumac) a vörös tüzfényükben, hallom a lehullott levelek zörgését, amint áttörtettünk rajtuk. Látom a vadszőllő kék fürtjeit, amint a fiatal fák levelei közt csüngtek, és emlékszem az izükre és illatukra. Tudom, hogy a vad feketebogyók milyen formájuak voltak, hogy milyen izük volt és tudok a többiekről is. Most is érzem a fejemen a dió-esőt, mikor a fagyos hajnalon négykézláb kerestük őket a disznók társaságában s a szélroham elszabaditotta és lehajitotta őket. Tudom, hogy a feketebogyó milyen foltot hagy s hogy az milyen szép j szinü; ismerem a dió burkolatának a foltját is s hogy azt milyen nehéz szappannal és vizzel eltávolítani s hogy mennyi keserves kísérletet végeztem velük... Tudom, hogy milyen a díjnyertes görög dinnye, mikor ott sütkérezik a gömbölyüségében a tökindák közt; tudom, hogy hogyan lehet megmondani, hogy érett-e anélkül, hogy meglékelnénk; látom, hogy hogy fekszik a ház és a konyha közti védett térségen s a gyerekek hogyan gyűltek egybe a nagy áldozatra s hogyan folyt a nyáluk utána; látom, amint ketté vágták s látszott a gazdag vörös bele és a fekete magva; látom a fiút, amint vagy egy méter hosszú szelete mögött rejtőzik s azt is tudom, hogy. mit érez, mert én is ott voltam ... Antoine de Saint Exupéry: Miért kész az őrmester meghalni? (Az éjjeli támadást lefújták s a katonák reggelinél vannak.) Most te, békés őrmester, a kenyeredet mártod a kávédba. Cigarettákat sodorsz. Úgy érzed magad, mint az a legény, akinek megmondták, hogy végül is nem büntetik meg. És mégis, akárcsak a többi, kész vagy éjjel újra arra a rövid kirohanásra, amelynek a végén csak egyetlen egy dolgot lehet csinálni: letérdelni. Újra meg újra felmerül a fejemben a kérdés, amelyet a múlt éj óta akartam kérdezni tőled: “Őrmester, miért vagy te kész meghalni?” De tudom, hogy lehetetlen ilyesmit kérdezni. Megsértené a szerénységedet, amelyről te magad se tudod, hogy benned van, de amely sohase bocsátana meg nekem. Te nem válaszolhatnál fennszár- * nyaló szavakkal :azok hamisaknak tűnnének fel neked és tényleg hamisak is volnának. Milyen nyelv volna eléggé szűzies egy olyan szerény embernek, mint amilyen te vagy. De én elhatároztam, hogy megtudom s megpróbálom megkerülni a nehézséget. Majd olyan kérdéseket adok fel, amelyek látszatra sekélyek, és te válaszolni fogsz. “Mondd, miért álltái be?” Ha jól megértettem a válaszodat, őrmester, te alig tudtad magad is. Te könyvelő voltál Barcelonában. Számoszlopokat adták össze nap nap után, anélkül hogy sokat törődtél volna a lázadók elleni harccal. De az egyik barátod beállott s aztán egy másik; és téged bántott az, hogy különös elváltozás ment benned végbe: lassanként a számoszlopok hiábavalóknak tűntek fel előtted. Az örömeid, a munkád, az álmaid, mind mintha egy másik korba tartoztak volna. De még ez se volt fontos addig, mig egy nap azt nem hallottad, hogy a barátaid egyikét megölték a Malaga fronton. Nem olyan barát volt, akiért te
