Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ S Az öregkor előnyei. (Irta: P. W. Luce, s megjelent az Imperial Life-Guard aug.-i számában) “Kedvesem, én öregszem”, dalolta a romantikus hölgy sok évvel ezelőtt, mikor az ezüst hajszálakat felfedezte az aranyak közt. Milliók sóhajtoztak az énekessel rokonszenvezve, de az én véleményem szerint ez a rokonszenv nem hely énn való. Én is öregszem. A hetvenedik év küszöbén állok s a kor állítólagos gyengeségei engem is elértek. Az ereim keményednek és az izmaim puhulnak. A járásom lassúbb s a vérnyomásom megnőtt. A gerincem rudszerüsége kimondottan görbületté vált. Kétszer is meg kell tekintenem azt, amit azelőtt egy tekintetre megláttam s az emlékezetem néha csuful cserben hagy. Egykor kedveskedve hívtak “öreg”nek, ma ez a korrekt leírásom. A “hogy vagy” már nem csupán rutinos köszöntés. Jelentős tudakozódás az, amelynek őszinte aggodalmaskodás a szülője. De törődök én mindezzel? Engem az öregkor nem riaszt. Senkise tudja az idő múlását meggátolni s nekem van annyi eszem, hogy meg se próbálom. Hadd kapaszkodjanak mások a tűnő fiatalságukhoz, én megelégszem a dolgokkal úgy, ahogy vannak. Éltem és is s hajlandó vagyok most megnyugodni a babéraimon, akármilyenek is azok. Engem már nem kínoz hiábavaló ambíció. Sok, sok évvel ezelőtt én is kilőttem a nyilamat a légbe, de ha földre hullott, nem tudom, hogy hol hullott le s ma már nem is nagyon törődöm vele. Az életem szekere nejn kapcsolódott csillaghoz s nekem ugyan sohase lesz fülkém a Hírnév csarnokában. Ismeretlenül jöttem e világba s elfeledve megyek az Ismeretlen Birodalmába. Úgy legyen! Az élet akkor ad legtöbbet, mikor a szenvedély kihűlt s a tapasztalás gyümölcse megérett. Az ember megelégszik azzal, amije van s nem aggodalmaskodik afelől, hogy mije lehetne. Leülhet és gondolkozhat, vagy egyszerűen csak leülhet. Az öregedés szépségeinek az egyike az, hogy az emberek meglehetősen magadra hagynak s nem avatkoznak bele a személyes szokásaidba vagy különös hajlamaidba. Tőled nem várják el, hogy csinálj bizonyos dolgokat csak azért, mert mindenki más is csinálja őket jórészt társadalmi kényszerből. A szorgoskod ók tisztelik a szürke hajadat, ha egyáltalán van. Már nem szaladok a villamosok után. Mindig jön egy újabb s rendszerint nincs úgy zsúfolva, mint az első. A kezdődő rokkantságom rendszerint juttat nekem ülőhelyet. A fiatal hölgyek kegyesen visszalöknek, mikor úgy immel-ámmal felkínálom a helyemet s egyszer egy egyetemi hallgatónő, akire egy darabig rámeresztettem a tekintetemet, végre felkelt s majdnem udvariasan azt mondta: “Üljön le nagyapó.” Leültem. Gondoskodó politikusok nagy autót küldenek értem a szavazás idején még akkor is, ha «z idő jó, de én még elég független vagyok ahhoz, hogy úgy szavazzak, ahogy nekem tetszik a kedveskedésük ellenére is, bár ezzel nem dicsekszem. Manapság akkor kelek fel, amikor jólesik s akkor fekszem le, amikor jólesik s nem röstellek délután aludni, ha kedvem van rá. Még a templomban is elszunyókáltam az unalmas prédikáció alatt anélkül, hogy a szószékről rendreutasitottak volna vagy a szomszédjaim felébresztettek volna. 'Mindig azt mondhatom, hogy fáradt vagyok, ha meghívnak valahová s én élek ezzel az ürüggyel, ha a meghívás nem nagyon csábitó. Tisztában vagyok azzal, hogy nem sokat nyernek velem semmiféle pártiban, mióta egy hirtelen modorú ifjú azt válaszolta, mikor a meghívását nem fogadtam el, hogy “pompás! már attól tartottunk, hogy elfogadja.” Ötven évig azt kellett ennem, amit a háziasszony felkínált, ha nem akartam megsérteni. Most nyíltan kimondom, hogy “árt nekem” s igy nem kell megbántanom a gyomromat plum puddinggal, meg mince pie-jal, paradicsomlé-vei, vörösrépával, peanut-vajjal és még egy csomó más dologgal, amelyeket mindig utáltam, de ennem kellett egész a hatvanötödik évemig. Senkise próbál már megjavítani. Nem mintha tökéletes volnék. Attól nagyon
