Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-10-01 / 4. szám
TÁROGATÓ 7 Mely volt a szabótól halhéjjal megtöltve. Fűzték minden szinü selyem pántlikával, Erre megént gyöngyöt két zsinór sorával__ Szoknyáuk Mailandba szövött kamukából Vala; vagy aranyos, ezüstös brokátból, Vagy bársonyból, melyet hoztak Genuából, Félig prémezett volt mind elől mind hátról. Mindenféle kötényt ezekre kötöttek, Régenten lábokon scizmákat viseltek...” Valahogy igy kivánja a cikkünk Írója, a magyar viselet visszasirója, hogy az amerikai vagy óhazai magyar férfiak, menyecskék járjanak? Vagy milyen más magyar nemzeti viseletét óhajtana? Talán azt ami száz évvel Gvadányi után az 1860-as években kisértett utoljára és amelyet az európai vicclapok évtizedekkel utóbb még kifiguráztak? Pedig ennek igen komoly rugója volt. Az osztrák abszolutizmusnak szegezte ellene a jó hazafiság. De van más lehetőség is. Nem a nemesi, hanem a népviselet. Amikor a jobbágy 1850 körül úgy ahogy felszabadult, első dolga különösen asszonynépének az volt, hogy a kötelező jobbágyzsellér kényszerviseletet levesse és felcserélje valami diszesebbel, színesebbel. Ez a színesebb parasztviselet jórészt utánzata volt azoknak a rég divatját múlt divatoknak, amelyek nagy divatalkotó városi központokból kacskaringós utakon falura kerültek és amelyeket a nép a maga Ízlése és anyagi lehetőségeihez képest hasonitott át, hogy aztán a maga konszervativságában csökönyösen sokáig megőrizze. Az 1850-es évek divatja, a krinolin távol magyar vidékeken félszázadig élt tovább mint keményre vasalt bokorugró szoknya, csak hogy mig az eredetinek óriási terjedelmét kitámasztó drótrámával terpesztették széjjel, a magyar vidéki változatot úgy érték el, hogy tiz keményített alsószoknyát húztak fel alája. A népdalban is megörökített “viganó” vagy kurta rekli, amit dunántul gyerekkoromban viseltek, egy 19. század elején élt olasz komédiásról elkeresztelt ruhadarab volt és tovább élt mint Vigano hire. ' ■ Alig egy két olyan mondjuk igazán népi öltözet maradt fönn — főleg szabad telepes községekben, amelynek eredetije régibb időkre, különösen ősi időkre volna visszavezethető. Tehát melyik legyen a mai uj magyar vagy magyaros viselet? A történelmi nemesi viselet? Annak melyik változata? Hiszen a nemesi viselet, bár a rendi idők merevek voltak, sokat, majdnem minden egy két nemzedékben változott. Vagy a 48-as viselet a százéves évforduló kapcsán? Vagy az 1860-as évekét, vagy melyik népviseletet ujjitsuk fel? Az erdélyi szűk fehér abanadrágosat, rövidzekéset- a fekete zsinórral? Vagy a debreceni komor civisruhát? És az asszonyok? A piroscsizmás ködmönös vállas begyürtszoknyás torockói divatot? Vagy a mezőkövesdi berakott kígyózó szoknyát? A férfiak ottani cilinderszerü süvegét? Vagy a digzes baranyai divatot? Azzal ugyanis legyünk végre tisztában, hogy az a magyarosnak vélt viseletféle, amely Amerikában itt ott népünnepélyeken jótékony műkedvelő előadásokon megjelenik, pruszlikkal, ingvállal, pártával, gorjuszáju ingujjal, árvalányhajjal, az aztán semmiféle, sem nemesi sem népi viseletét nem képvisel, hanem szegényes emlékcsökevénye annak a népszinmüdivatnak, amit az 1880- as évekbéli kerepesi úti színházi szabók szegényes elképzelése szült. Hagyjuk mindezeket békében nyugodni. “Elavult intézmények nyakassága, amellyel mindenáron fenn akarnának maradni, hasonló a megavasodott jóillat konokságához, amely a hajunkat akarja, a romlott halhoz, amely megétetné magát, a gyerekruha üldözéséhez, amely még a férfira is rákivánkozik és a hullák gyöngédségéhez, akik élőket szeretnének ölelni. “Hálátlan te!” Szól a köntös: “ugye hogy megóvtalak zord időkben. Mért nem akarsz már rólam hallani?” — “Mintha csak a tengerből kerültem volna ki” — méltatlankodik a hal. “Én rózsa voltam” — szól az illat. — “Szerettelek” — mond a hulla__ Minderre csak egy a válasz: Volt! Volt! Volt!” Bölcs volt, ki ezeket mondta és nagy hazájának legnagyobbja, Victor Hugo. K. S. I.