Tárogató, 1945-1946 (8. évfolyam, 1-7. szám)
1945-12-01 / 6. szám
TAROGATÖ 5 JEGYZETEK VÁRAKOZÁS. A mi életünk csupa várakozás. Valahol, a messze jövőben, van valami, ami nekünk van szánva, vagy legalább is azt hisszük, hogy nekünk van szánva s türelemmel viseljük a jelen egyhangúságát vagy örömtelenségét abban a reményben, hogy egyszer, majd egyszer, elnyerjük azt, ami nekünk van szánva. Ilyen várakozás volt Mikes Kelemen élete a rodostói száműzetésében, hegy egyszer majd vége szakad az idegenben való élésnek s újra a haza földjére mehet a magyar levegőt szívni. Ez a várakozás tartotta életben. Ez a várakozás segített egy szegény bécsi asszony-ismerősömet éhbérért tovább varrni és hímezni és szemet meg mellet rontani, hogy majd egyszer neki is lesz egy kis otthona, ahol elég lesz főzni és takarítani s nem kell agyondolgoznia magát, hogy a saját és kisfia kenyere meglegyen. Ő maga mondta, hogy milyen áldásos munka is a hímzés, mikor közben lehet álmokat szőni.... Számkivetettekkel van tele Európa és Amerika, akik napról-napra remélik, hogy haza mehetnek vagy hazát alapíthatnak maguknak valahol, ahol nem bunkózzák le őket azért, hogy más fajtájú, más vallásu, vagy más politikai felfogású emberek, mint azok, akik uralmon vannak. Vájjon Mikes Kelemen sorsát osztják, vagy tényleg valóra válik a várakozásuk? Ki tudna erre a kérdésre feleletet adni? Egy bizonyos: a várakozás olyan áldás, amelyet átok kisér. A várakozás ugyan életben tart, de közben maga az élet rohamléptekkel megy a vége felé. A munkára kész karban az izmok legyengülnek; a test megöregszik s egyik nyavalya a másik után üt benne tanyát; a lélek talán erős marad és tele tervező energiával, de az eszközei már nem alkalmasak arra, hogy ezt az energiát hatékony munkává változtassák. közlése az eddig elért eredményeknek vagy eredménytelenségeknek ? Tragikus mindez? Nem; csak emberi sors. A sorsunk alakulása nemcsak magunktól függ, hanem a környezetünktől is. Tévedünk, mikor az hisszük, hogy a környezetünket a magunk képére formálhatjuk, olyanra, hogy a mi képsségeink jelentsék a környezet szükségleteinek a kielégítését. Ha pedig nem jelentik, akkor mi igazában ajándékot vártunk s az élet ajádékot nagyon ritkán ad, ha egyáltalán ad. De tény az, hogy mi mindnyájan várunk ajándékokat. így neveltek bennünket gyerekkorunkban, mióta az első karácsonyi ajándékot megkaptuk. Azóta nemcsak karácsonykor, hanem máskor is állandóan ajándékokat várunk. A férj ajándékba akarja kapni a felesége szerelmét, a hivatalnok az előléptetését, a bankár a vagyonát, az iró a sikerét, a művész az ünnepeltetését. Esztelenség mindez? Mit csináljunk? Megpróbáljuk az ajándékozást megszüntetni? De ez azt jelentené, hogy az örömnek amúgy is parányi érvényesülését még kisebbre szorítanánk. Felvilágosítsuk az embereket, hogy a várakozás értelmetlen és soha senkitől semmit ne várjanak ingyen? De remény nélkül elviselhetetlen az amúgy is nehéz élet. Mi lehet itt a megoldás? Az egyetlen értelmes megoldás az, hogy igenis várakozunk és reménykedünk mikor mindent megteszünk egy magasabb cél érdekében, de emberektől nem várunk semmit, hanem egyesegyedül Istentől. Amit az emberek adnak, azért fizetni kellene valahogy, fizetni pedig nem mindenért vagy nem mindenkor tudunk. De az Isten mindent ingyen ad; ő nem kér cserébe semmit, csak azt akarja, hogy tényleg bizzunk benne s ezt meg is mutassuk úgy, hogy a küzdelmeinkben biztonságban érezzük magunkat őbenne. De ugyan hány ember érzi magát biztonságban az Istenben, mikor mindig mindenkinek több jövedelem, jobb egészség,több jóbarát, több nyugdíj, több értékpapír és értéktárgy
