Tárogató, 1943-1944 (6. évfolyam, 3-12. szám)
1943-10-01 / 4. szám
TÁROGATÓ 11 Ezt a társadalmi rendet a rendőrség és katonaság védi. Érthető tehát, hogy a katona tekintélyt képvisel. A közkatona elveszi a munkásember táncosnéját, mert ő nemcsak “több a parasztnál, hanem ő valaki, mig a paraszt senki.” Ebbe a “pénzért mindent vásárolni lehet” világba természetesen beletartozik a nő, aki pénzért adja el magát s aki már uj lehetőségre gondol akkor is, mikor a vásárlójának a karjában van. A zenész is eladja magát: muzsikál olyanoknak, akiknek nem zene kell, hanem csak kiséret a dőzsölésükhöz, mikor is a kurjongatás, a vad lárma a fontos, amely a szegény zenészt meg álmaiban is kisérti. A mi korunk ezt a nehézséget megoldotta úgy, hogy most a jazzbanditák létesítik a kurjongatást, a vad lármát, s igy a dőzsölőknek nincs már mit tenniök, mint ugrándozni vagy érzékieskedni. Ez tehát a szabadverseny korának a levegője: tülekedés a pénzért minden módon és minden eszközzel. Az eredmény: szegénység, lelki üresség. Ez a sátán birodalma, amint Krisztus határozottan és félreérthetetlenül meg is mandta: Senki sem szolgálhat két urnák: vagy Istennek szolgál vagy a Mammonnak, a pénznek. Azaz: vagy Istennek szolgál, vagy az ördögnek. Lucifer ezt tudja s örül neki: — Ah drága gyermekek; Mily örömem telik most bernietek, Hogy oly mosolygva munkáltok nekem! Áldásom a bűn s nyomor legyen. Hogy ennek a pénzimádásnak bűn a következménye, az világos, de Lucifernek igaza van, mikor azt mondja, hogy ezt a pénzhajhászást nyomor is követi. Hát nem épen a nyomort akarták azok elkerülni, akik a pénzszerzés szolgálatába állították az életüket? A testi nyomornál sokkal rettenetesebb a lelki nyomor. A lelki nyomor jelenti azt, hogy le vagyunk kötve az anyagnak és az anyagiaknak, mert-az életünket az anyag szolgálatába állitván-nem nyertük el azokat a szellemi kincseket, amelyek arra képesíthetnének bennünket, hogy az anyagiakkal felvegyük a küzdelmet. Lássuk ezt az általános tételt konkrét mivoltában. Akinek az esze mindig a pénzszerzésen jár, az a pénzt célnak tekinti, ahelyett hogy eszköznek tekintené. Nem lehet a pénzért úgy küzdeni, nem lehet érte úgy fáradni, hogy csak eszköznek tekintjük, mert az igazság az, hogy nagyon kevés pénz kell — olyan kevés, hogy azért nem sokat kell küzködni — addig, amig a pénz csak eszköz. A pénz t.i. csak épen addig eszköz, mig az élet (a saját életünk és azoknak élete, akikről nekünk kell gondoskodni) fenntartását biztosítja. Ennyi kell mindenkinek. Kell annyit keresnünk, hogy legyen élelmünk, ruhánk s födelünk, mely alatt meghúzhatjuk magunkat. De ha többet akarunk, akkor fölöslegeset is akarunk, azaz a fölöslegesért a kényelmünket, az időnket, az egészségünket áldozzuk fel, ami -hacsak nem kötöznivaló bolond teszi ezt -azt jelenti, hogy a “fölösleges” épen nem fölösleges neki, hanem valami fontos, valami, ami céllá vált. De ezt a célt nem könnyű elérni, ezért áldozatokat kell hozni, annak a személyiségünknek, amely épen abban rövidül meg, ami személyiségben (jó, müveit, vallási mivoltában) gyarapította volna. A kultúrában való gyarapodásra szánt idő elmegy üzletre:nem lehet magunkat este átadni Beethoven IX. szimfóniájának, ha másnap minden erőnket meg kell feszítenünk egy “sikeres” üzlet lebonyolítására: nem lehet, mert az a kilencedik szimfónia nem válik az életünk részévé addig, mig teljes alázatossággal és odaadással nem közeledünk hozzás nem formálja a lelkiiunket s nem ad semmit, nem ad valami tartaléktőkét a lelkűnknek
