Tárogató, 1943-1944 (6. évfolyam, 3-12. szám)
1944-02-01 / 8. szám
TÁROGATÓ 11 ugyan mulattatott, de ő maga nem mulatott, s a sirba ugrik. Azaz: azért élt, hogy pénzt kapjon; a pénzt megktpta. Öröme volt? Nem volt. Az életnek nem volt értelme a számára. A kocsmáros is kiábrándulva hal meg. A vendégek kiitták a borukat; ő befejezte azt, hogy pénzért másokat jókedvre derítsen. Csak ő maga nem derült fel. A kislány is csak másoknak adott ibolyát; az ő számára nem volt. “Majd kap a sírjára ibolyát.” A dúsgazdag gyáros bevallja, hogy Kincsem nem nyufta boldogságot S most ingyen nyugalmat találok. Tehát az egyetlen, amitől megnyugvást remél, nem kerül pénzbe. A munkásnak is a halál ad nyugalmat; a tanulónak a halál ad szép álmokat; a kéjhölgy is megundorodott az élettől s a haláltól vár melegséget. A nyegle tudós a halálban találja meg az igazi valóságot, mig a tudományos munkásságában csak rászedést lát. Nagyszerű és prófétai gondolat ez Madáchnál: a pénz uralma csak olyan életet teremt, amely nem igazi élet. Azaz: mindaz az élet, amelyet a pénz megszerzése vagy gyarapítása lelkesít, rosszabb a halálnál, rosszabb a megsemmisülésnél, a semminél. Az ilyen élet szükségképen kiábrándulással jár s a halált óhajtatja velünk. A pénznek való szolgálás nem élet, hanem halál. Élni, igazi emberi életet élni, csak az igazi ember tud; de a pénzért élő ember nem ember, hanem csak koncért marakodó kutya, vagy — tegyük hozzá — csak vadállat, amelynek egyetlen célja mást felfalni, hogy elvehesse annak a pénzét. A pénz szolgái nem az életnek szolgálnak, hanem a halálnak: a pénz nem életet terernt, hanem halált létesít. Ez igaz. De egy kivétellel. Éva szintén megjelenik a sir szájánál, de csak a fátylát és palástját dobja bele, ő maga megdicsőülten felemelkedik: E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra. Ezt nem értjük. Hát a polgárleány szerepében nem bizonyult Éva ugyanannak a pénzből éló és pénzért megvásárolható lénynek, mint a többi? Nem volt hajlandó szeretővé válni az ékszerek és a csillogás kedvéért, amellyel mások irigységét felkelthette? Megvolt Évában a “kegyelet”, amelynek a hiánya minden egyébből kiábrándította Ádámot? Azaz: megvolt Évában az erkölcsi jellem, amely nélkül a nő is csak géppé válik, a szexuális élet és fajfenntartás gépjévé és eszközévé? Vagy azt akarta Madách mondani, hogy elég, ha a nő fiatal és szép és ránk mosolyog s akkor mindegy, hogy tisztességes-e vagy ringyó? Nem a hollywoodi sztároknak a megdicsőitése ez a pár sor? Azoknak a moziszinésznőknek, akik a fiatalságuk, szépségük és mosolyuk révén milliókat keresnek ugyan, de akiknek az erkölcsi élete csak undort vált ki mindazokban, akik nem vesztették el az érzéküket az erkölcsi parancsok kötelező ereje iránt? Madách következetlensége onnan tűnik ki, hogy egyrészt a pénzt megveti s megveti azt az állapotot, amelyben pénzért lehet mindent megvásárolni; másrészt lelkesedik a poígárleányért, akit szintén csak pénzen lehet megvenni s akinek “a fiatalsága, szépsége és mosolya” azé, aki többet fizet érte. Ez a befejezés Goethe Faustjára emlékeztet, ahol az “örök nőiesség” szintén megdicsőül; de a “polgárleány” nem képviseli az örök nőiességet, hanem csak Hollywoodot.
