Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 9 A CSUDA — SZAVÚ — CSIKÓCSENGŐ, Irta: Finta Sándor v-t (Folytatás) . .Most aztán pihenhetünk, Jelentette ki Zsiga. Az olvadt fém, csak sokára hül le. Addig tán, te a dolgodra mehetnél? Indítványozta a kimerült fiúnak. De az, csak maradt. Ott akart lenni a csengő-születésnél. Szótlanul ültek és vártak. Munka közben mindkettő arca illően piszkos De nem mosakodtak. [lett, Minek?.. Hisz’ a formabontáskor, Még több és nehezebb por is kerül. Időmultán a vén cigány, megtapogatta, A csengőt Ígérő, fémmel telt formát. Még meleg. . mondta a foga közt. Megint vártak. Sándor, ki nem bírta már a várást, Egy későbbi megtapintás után kijelentette, Hogy az már csak lanyhos. Az igaz, vélte a türelmes vén ember. S azzal kiemelte, a földből a formát, Majd óvatosan szétfeszítette, A friss levegőn párolgó masszát, Melynek belsejében, fényesen ragyogott, A fémformát öltött csengő. Sándor látva az eredményt, riongott örömé- A cigány nem repesett, [ben. De aggódó figyelemmel nézte, És lassan forgatta, körül vizsgálta, Az öntött fémet. Arról akart bizonyos lenni, Hogy a csengő mintázatát, Élesen adja-e vissza az öntés? Sándor látván az öntő hangtalan vizsgálódá- Kákán csomót kereső törekvését, [sát, Az önmegtartóztatásában, majd megpukkadt. Végre megszólalt a mester, mondván: . .Jól jött ki. [derült. Ezzel és egyben, az eddig fonnyadt arca fel-Sándor kapva kapott, Az öntő által feléje nyújtott csengőn. Alig érintette azt, az első pillantása, [ve. Hirtelen megtört, megcsappant az eddigi kedhogy valaha is legyenek. A mi bankunk az isteni Gondviselés s a mi pénztárcánk a ti szivetekben van, úgy mintahogy azt a turini nagy Cottolengóban gyakorolják.” És majdnem méltatlan hangon, igy rikkantott . .Elszökött a dísze, elsilányult. [fel: A tűz megette, lecsökkentette a formákat, Melyek a viaszon oly szépek, élesek voltak. . .Jól van, jól, biztatta a fiút a mester. Ott van az mind teljes egészben, csak elsülyed- A fémanyag benyelte őket. [ten. Most kell egy igazán ügyes kéz, Mely ismét életre hozza, Szépségbe bűvölje, a fémanyag díszét. Nemcsak. . De a csengő hangját aki megadja. . .Hát az meg kilesz? Kérdezte a bojtár, az érdekelt fél. Itt vagyok én, ajánlkozott a mester. Van még egy évem az Ígért időből. Nem kevesebb, de ennyi kell, Hogy a csengő a kívánt formával, Dísszel és hanggal, megszülessen. Ez csak a nyers fémforma még. Most jön a befejezés, művészi sora. Csak egészség legyen, Akkor mához egy évre, A csengő és muzsikás hangja valóra vál. Nehéz szivvel bár, de Sándor mást mit tehe- Kivárásra adta magát. [tett? 34 A történelmi anyagba öntött művön, A végső érintés adja annak a lelket. Nem az öntés, nem a vágás, faragás, De a művész utolsó simítása, mely teli gond- Melyet lelki tüzével, [dal, Vagy tüzelt leikével tesz, végez, így magyarázta Zsiga a tettét, A nehéz szivvel váró kisbojtárnak. Kemény, acél-pengéjű késével, Bicskázta, vakarta, kaparta, fényezte, Minden kicsi részt, kicsi formát, [gatott. Százszor és százszor át és újra, simított, simit- Kedvvel szeretettel, világos értelemmel, Mérlegelte, arányitotta, fényesítette minden [részét. Sok-sok munka és fáradalmas idők múltán, De mindég kedv és reménytelten, Zsiga kijelentette, hogy a csengő kész. Ezerszer vett el belőle, Soha sem többet, mint egy szemernyit.
