Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-01 / 5. szám
4 TÁROGATÓ Visszaemlékezés Móricz Zsigmondra. Vagy húsz ével ezelőtt a pesti Central káveház törzsasztalának állandó tagja volt az özvegysége idején. Nekem mint a Független Szemle szerkesztőjének jutott hely annál az asztalnál, amelynek irótagjai a Nyugat és a Független Szemle munkatársaiból kerültek ki. Többé-kevésbé rendes látogatók voltak Király György, Schöpflin Aladár, Nagy Zoltán, Karinthy Frigyes, Turóczy Trostler József, Varró István, Babits Mihály és felesége, a fiatal Szabó Lőrinc, Mikes Lajos, a kiváló műfordító, Tóth Árpád, Rippl Rónai, a festő, Heinrich Gusztáv, az Akadémiának akkor már nyugalmzott főtitkára, Kaposi Gyula, a Fioretti fordítója és mások, de nem volt velünk az Elsodort falu szerzője, Szabó Dezső, mert ő ugyanebben a kávéházban egy magányos asztalnál diktálta a krajcáros reakciós Virradatnak a vezércikkeit. Móricz Zsigmondot mindenki “beérkezett” Írónak tartotta s mint ilyent kellő tisztelettel kezelték. Schöpflin Aladár emlegette a Hét krajcár sikerét s sejttette, hogy ő is meglátta annak idején a fiatal Móricz tehetségét, aki egyik napról a másikra vált országos hirü Íróvá. Trostler József irodalmi formákról vitatkozott vele, de persze a helyzet az volt, hogy Trostler, a kiváló fejű teoretikus, pompásan értett a különböző irodalmi formák taglalásához, mig Móricz egyszerűen alkotó művész volt, aki irt, ahogy a tehetsége és lelke diktálta, de a müvei taglalásához nem értett. Amilyen becsült volt Móricz irodalmi és művészi körben, olyan népszerűtlen volt más körökben. A katolikus sajtó sohase nézte jószemmel a “baloldaliságát”, a kálvinisták nem bocsátották meg a kálvinista Móricznak A fáklya c. regényét, amely olyan szókimondó őszinteséggel állította a nagyközönség elé a magyar kálvinista lelkész alakját. De Móriczcal szemben tehetetlenek voltak: nem mondhatták, hogy hamis a képe, mert a kép túlságosan is élő volt, s nem mondhatták, hogy a kálvinizmus ellen vétett, mert a kálvinimzust nem is fejtegette. így hát csak agyonhallgatták, amiből Móricznak nem sok kára támadt, mert már amúgy is rendes olvasóközönsége volt. Érdekes, hogy Alexander Bernát, akkoriban a filozófia professzora a pesti egyetemen, aki szinikritikákat irt a Budapesti Hírlapba, szintén megrótta Móriczot a szókimondásáért. Mórhicz parasztjai nemcsak köpködtek, hanem káromkodtak is a színpadon. Erre vonatkozólag mondta Alexander, hogy “ez ugyan jó megfigyelésnek bizonyulhat, de nem kell minden megfigyelést nyilvánosságra juttatni”. Egy kis apróság Móriczról, amelyet csak akkor tudtam meg, mikor a nála tett látogatásomat egy ismerősömnek megemlítettem. “Hogy fogadtak a kislányai?” — kérdezte a barátom. “Nagyon szerettek — minden látszat szerint”, válaszoltam én. Akkor Móricz is szeretni fog, mert ő minden embert aszerint ítél meg, ahogy a kislányai irántuk való viselkedése jelzi. Ha azok valakitől idegenkednek, Móricz azt hiszi, hogy az illető megbízhatatlan, ravasz ember”. Nem tudom, hogy a Centrál kávéház Írói törzsasztala megvan-e még s ha megvan, ki ül most ott. De annyit tudok, hogy Király György, Karinthy, Babits, Mikes Lajos, Tóth Árpád s most Móricz Zsigmond az örökkévalóságba költöztek. Másokat az üldözés szórt szét. Móricz Zsigmond teste a földé, a szelleme az irodalomtörténet íróié, de az emléke az egész magyar népé, amely őt magáénak vallja, mint életének, küzdelmeinek és szenvedéseinek egyik leghübb és legmagyarabb megszólaltatóját. (Kitűnő jellemzést irt róla Faludy György a Harc szept. 19.—i számába. II. évf. 28. szám.) —Cz. A. Magyar vadvirágok. Kétségtelen, hogy Magyarország vadvirágai vetélkednek szépségben bármely mérsékelt éghajlatú ország vadvirágaival. A következőkben összeírtunk egy pár speciálisan magyar vadvirágot, amelyek tehát olyanok, hogy ha meg is élnek másutt, Magyarországból kell importálni őket, mert ezek a virágok Magyar-
