Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1942-07-01 / 1-2. szám

10

TÁROGATÓ

Nap, mint nap, leste, várta, nézte, vigyázta, Lélekzet vissszafojtva, értelem részegülőn,

A szeme előtt elővarázsolt csuda-csengő, Semmiből való életre kelését.

Mig vigyázta az öreg művész,

Vaskos ujjainak szakértő működését, Szemrebbenés nélkül lesve az addig Soha nem látott szépséges formák születését, Gyermeki lelkét meglepte, megszállta,

A titkos erejű alkotási vágy.

Mely más, idegen világba röpítette, Szárnyakat növesztett ifjú lelkének.

így nő uj ég az Egyetemben.

Világok igy születnek újra.

Ha egy gyerek ébredő lelke,

Visszatükrözni kívánja önnönmagát,

Egy alkotás mesteri voltában.

30

kLábujhegyen járt, közeledett,

A vén ember putrija felé, a kisbojtár.

Akit a gyerek fokozódó ámulata,

Szentté avatott már.

Az alkotó munka bája,

Vonzalmat szül, még a lelketlen lényekben is, Hát még egy fiúban,

Ki teremtő erhővel, lélekkel áldott.

Vallásos szeretet,

Templomi áhitat lepte meg.

Látva a mii születését.

31

Egy reggel a fiú, úgy ódalgott a cigány putri- Hogy munkában való elmerültségében, [jához, Az nem vette észre a jöttét, így esett meg, hogy meglepve a mestert,

Ki a csengő-mintázásban volt elmélyedve, Hallhatta annak dalát;

Hej! Búval bélelt világ,

Mint a hervadt virág,

Ősszel veszti szépségét.

Hej! Avar az avarban,

Emésztő zavarban,

Eltemeti vénségét.

így énekelt az őszbe csavarodott fejű cigány, Mig, mindég szorgos ujjai,

A viaszbl faragott csengő-formán matattak.

Felrezzent az öreg, magához tért, [látta. Mikor az őt titokban figyelő fiú árnyát meg- Hcgy dalban kibuggyant fájó érzelmeit,

Hogy dalban kibuggyant fájó érzelmeit,

A lesve hallgatódzó fiú előtt elárulta,

Menten röstelte,

De meg -nem-történtté, már nem tehette.

Tisztázni akarván, inkább azt, hogy mi indi- Buzogásra szive dalforrását, [tóttá

Mentgetődzve igy szólt:

E világból annyi a tied,

Ahoz köt ábrándot építőn az emlék,

Mely, mint a sötét fellegek széle,

Ezüstös mázzal lesz bevonva,

Amennyit lábon bejársz.

Vágyódó szive, mely a szép forrása,

Csak a vándornak van.

Ezért van énekük a vándor-madaraknak, Mely nemcsak az érző szivekig De az égig hat.

Helyben maradó madarak,

Csak csipognak, csiripelnek.

A pacsirta, mely épen felettünk énekelve húz, Szürke életűvé, szótlanná válna,

Ha szive nem vágyna, elhagyott hazája után. Mindég ott és az a hely a szebb,

Ahol már éltünk és bármi okból is elhagytuk. Különös sorsa a szívnek,

Hogy vágyódjon azért, amit átélt,

Ami a multté.

Ha szived fáj,

Jele, hogy tisztul a lelked,

Rúgja a rozsdát.

Orpheus és szerencsétlen Flótás dala óta,

A nótának, természet feletti, mágikus ereje Mely erő képes elvarázsolni, [van.

A lélek borúját, szenvedései,

Szivárványos reménnyé, mely élethosszabbitó. A távolság szerelmes lesz bele,

És visszasóhajtja.

A harmat vele rezdül és tovább adja. így szüli viszhangban a dal újra magát.

Zsiga szavai, miket saját igazolására halmozott, Sándort, ki meglepőből meglepett lett, elszontyolitotta.

A szomorúság, ha azt még oly ékesen festik is, Mint Zsiga tette,

Nem lesz más és marad, csak szomorúság.

Látod, szólt végre a mester,

Hogy elüsse igazoló beszédjének az élét,

A nélkülözés és lelki szenvedés,

Bölcscsé teszik az embert,

Még ha az, csak egy vén cigány, akkor is.

. .Mért volt az éneke oly sötét?

Óhajtotta tudni,

A még, megnem térült fiú.

Mert az ,a saját énemhez volt címezve.

De ha te mást, vagy jobbat akarsz, [lik. Mint, minden e főidőn, úgy ez is rajtunk mu(Folytatjuk)