Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1941-07-01 / 1-2. szám
8 TÁROGATÓ Szelek-számyán járván, pusztán cseperedtem. Mocskos lovam hátán, hogyha neki eredtem, Túlfutottam minden lovast, megelőztem pajtásimat. S mikor tüzet-okádón, lelket fagyasztón, Üvöltött felettem az agyarkodás, Nem számya-szegetten se meg nem hőkölten, Veretlenül és nem letiportan, “Illa-berek, nádak s erek” elszeleltem. Kerültem Ecseg táját... Hisz... kutya menti irháját. Ki vagy? Vagyok az élet győztese, ki emberül éltem, vágytam, nyertem. Mert őseim a győztes hét vezérek És nem a hét gyász-magyarok voltak. Éltem koromat, mely mig szememben dicsőített, Mögöttem mozsdatlan száját öblögette rám. Korom koronáit, a Sorstól kikörmöltem, Vissza nem léptem rőkönyödötten. De riongón riantam a részesült bajra, Nem hederitve tornyosuló jajra, Se szünőn elcsukló csuhajra. Hajóm rozzanult, vágtató tengerén az élethánykódásnak, Hol lelkem ez élet-árboc, hajlongott, megmegremegett, De mindig égnek tomyosulón sudárolt. Zajlásán az élet küzdelemnek, Hányszor eltökéltem, hogy “Ezt megmentem!” Bár veszendőben volt a sajka, Elnyütte vigyor, vesztett hit, hátba-döfés, És sikoltó mélye százados börtönöknek. A börtön csodája, hogy ott rozsda nem fogja a láncot, De a lelket emészti, marja. Ki vagy ?... Ember vagyok!... Nem hamvábahótt, lelapultan, sompolygó életet élő. De újra meg újra szülötten, küzdelemért küzdve, Pislákolóktól bár félreértve, Lelkem világított és világit ott is, Ahol köd zápul az agyak völgyein. Bár úgy tanultam, hogy “gólya viszi a fiát” Suhanccá nőve, Segitőkéz nem nyúlt felém. Csók-közelségből bűn és erény sittyegetett reám. Hozzám nem tett, de mindenki elvett belőlem. Nem én ettem meg életem javát, Azt mások csipkedték el tőlem. Senki szolgája nem lettem, se voltam. Gerincem se meg nem hajtottam, Se meg nem hajtották. Isten se kívánja, Hogy porban fetrengjünk neve hallatára. A meghajlás nem emberi póz. Nemesség egy van: Lelki nemesség. Az ember értéke önmagától És végzett munkájától függ. Habari beszéddel nem világitsz, Mert csak a gondolat ad fényt. Soh’se tagadtam, ez nem volt kenyerem. Hol az érteleme dugába-dülőn ténfergett, S megkapta lelkem a tudás-vágy, Mely tettre sarkantyuzta a lekierőm, Csak akkor csitult el S tért megpihenni a felébredt figyelem, Ha felzaklatott értelmem tudatra lelt. Lelki-horizont bővül a tudás nyomán, Mely megfigyelésnek határt szab, mutat. De amit hasztalan kerestem az iskolákban, Hol hiábavalón lelket tataroznák. Csetlés-botlás árán kitapogatta a lelkem, Hogy megküzdeni a lehetetlennel; Az élet koronája. így történt, hogy a lét feletti lázas töprengések Szívós keresgélés az életcél iránt, Felébresztették bennem az alkotási vágyat, Mely addig ott szunnyadt lázas szivem alatt. S az, mint sebtében kivont kard süvöltése, Mely a szemekbe és szemekből szikrákat csal, idéz, S vágyó lelkekbe ültet, keresztez, Nem ismert vágyaktól űzve, Settenkedőn rajtam ütve, Rákesztetett, Hogy serkentőn nyeregbe ülve, Kirántva kardom s lelkem karikását, Sokaktól érthetőn, belekonditottam a Semmibe. így lettem s vagyok, Táltosok legendás örököse. Mese-csatakürtök riadón-riadó fuvamlata. Nem bölcső, hanem csatadal. Nem vagyok sem álló, sem hullócsillag, Tudott vagy szokott pályán futván, Sem a bolygók ugyanott, Ugyanakkor való térülése. Csak egyszer megjelenő üstökös vagyok. Körhagyó utón, Istent közelitőn, Szántom az Ur kékségét. Örök emlékeket, Kézzel faragott tartósság kulcsát, Hagyva mögöttem. (Folytatjuk)
