Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1941-1 -01 / 4. szám

TÁROGATÓ

11

Egy bizonyos: “a tulajdon felfalja a saját gyermekét.” A tulajdon vágya rabszolgákká tesz és megnyomorit bennünket testileg és lelkileg. Az igazság hívei helyett hazugokká, nyugodt emberek helyett kapzsikká s azáltal, hogy a tulajdon mindig növelni akarja saját magát, állandó bérszolgákká tesz, akik nem ismernek megállást se a munkában, se a becsapásban, se az aljasságban. A tulajdon vágya tesz képmutatókká s ha van is vallásunk, az csak külsőség és hazugság. Hogy is mondta a mi Urunk Jézus Krisztus? Nem azt mondta, hogy aki Őt akarja követni, annak először a tulajdonától kell megszabadulnia...? De épen ettől nem tudnak az emberek megszabadulni, hisz még a lelkűk üdvösségét is eladnák az aranyért.

Érdemes átgondolni azt a régi igazságot, amelyet Krisztus Urunknak a szegényekről vallott tanítása alapján látunk régi vagy régi szabású könyvekben: Mennél kevesebből tud, valaki megélni, mennél kevesebb anyagi eszközre szorul, hogy igaz emberi életet élhessen, annál gazdagabb. Gazdagabb lelkileg, szellemileg, erkölcsileg. Mig az olyan ember, akinek nagyon sok kell a megélhetéséhez, nagyon szegény ember.

Ha a világ le tudna mondani a kapzsiságról, a pénz-, a tulajdonvágyról: nemcsak tökéletesebb, hanem boldogabb is lenne. De nyilvánvaló, hogy a birnivágyás ösztöne minden időben, múltban, jelenben, és -minden valószínűség szerint-a jövőben is rabszolgákat teremt, akik a maguk rabszolga-erkölcsiségével csak növelik a szenvedést a földön.—

A hazugok sokszor ellenmondanak maguknak. Ezt teszi Lucifer is. Lucifer a gonoszság propagandistája s a gonosz propaganda minden eszközt felhasznál s nem ismer karaktert. Erre vall Lucifernek ez a megjegyzése:

Dicső eszmény, mit a nő szive hord,

Megörökitni a bűnös nyomort.

Lucifer azt mondta, hogy ő megunta az egyhangú boldogságot, mert küzdeni akart, mert a küzdésben látja az igazi életet, az élet értelmét, s most, mikor Éva magára nézve és gyermekeire nézve vállalja a küzdést, a harcot a. mindenfajta nyomor ellen, Lucifer kigunyolja. Mintha csak azt jelképezné, hogy aki az ördögnek engedelmeskedik, annak kigúnyolás a jutalma. Furcsa is volna, ha máskép volna. Aki a gonosz szolgálatában áll, az nem várhat erkölcsi elismerést, az nem várhat jóságot. A kommunizmus és nácizmus felfalta a saját aposto■ Iáit, csak azokat nem, akik a gonoszságban tultettek a vezéreken s igy ők maguk lettek vezérek.

VII. A test és lélek.

(“Mit is köszönjek neki. .. Olyan különvált s egész vagyok”)

Ádám nagyon elégedetlen. Ez rendben van; ez az, amit a küzdő embertől várni lehet. Mi értelme is volna a küzdelemnek, ha nem volna bensőnkben a kielégi tétlenség, amely sarkal bennünket, hogy újra felvegyük a küzdést s aztán újra és megint újra.

De Ádám megfeledkezik arról, hogy Lucifer csábítására ő maga önkényt vállalta a küzdelmet, mert azt hitte, hogy ebben jobban kifejeződésre jut az Isten segítsége nélkül is élni és érvényesülni tudó emberi mivolta. Nyilván megfeledkezett erről, mert dacosan emlegeti, hogy ő az Istennek nem ad hálát semmiért. Szerinte az, ami az ő létét alkotja, az ő fáradságának a gyümölcse. Az élvezetért fizetni kell: az ital viz csak akkor esik jól, ha az ember a munkája révén megszomjazik; a nemi élvezetet •— némelyek szerint a legnagyobb földi élvezetet — a lehangoltság követi, tehát ezzel a lehangoltsággal fizet az ember érte. Persze valaki erre azt válaszolhatná, hogy elég sós ételt enni, hogy az ital jólessék s nem minden nemi élvezetet követ a lehangoltság, hanem követheti a jókedv és a fütyörészés. De ez az el